Botka Ferenc szerk.: „D. T. úr X.–ben”. Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 4. Budapest, 1995)

SZABÓ B. ISTVÁN: Déry és a film

okokból a filmgyárba küldött kézirat majd Újhelyi Szilárd - Simó Jenő - Aczél György vonalon ugyanabba a politikai körbe kerül, s nem okozhat bonyodalmat, de amikor megtudta, hogy Horváth Mártonhoz jutott, nem ok nélkül rettent meg attól, hogy az egy másik politikai kör, s ha kitudódik, hogy ő ott is fut, az kontrakarírozhatja, meghiúsíthatja Aczél eltervezett manővereit. Ez akkor reális veszély lehetett, de nem következett be. A nyilvános irodalomba valóban a Számadással tért vissza, film pedig nem készült belőle. Az Újhelyi Szilárd által Aczéltól idézett folytonosságigény fontos adalék a továbbiakhoz is. Ez - a kontinuitás - volt az a politikai és ideológiai fügefalevél vagy paraván, amely a szovjet, „testvéri szocialista" és hazai sztálinista politikai erők támadásai felé fordítva nagy betűkkel hirdette: „SZOCIALISTA RENDSZERÜNK LÉNYEGE FOLYTONOS, AZONOS", mármint 1956 előtt és után. Erre éppen azért volt szükség, hogy a paraván mögött lényegesen mást lehessen csinálni. S minél inkább lehetett mást csinálni - különösen a 60as évek „aranykorában" - Aczél annál inkább éberen ügyelt arra, hogy a kontinuitás lózungja mindig fényesen ragyogjon a paravánon. Ez a „technika és rítus" szerkesztette egy kötetbe a Szerelem 1955-ös és 1960-as novelláit (Domokos Mátyás visszaemlékezése 14 is utal rá, hogy a szerkesztés nem a kiadóban történt, hanem „fent"). S ugyanebből a gondolatkörből eredhetett, mint ősforrásból, Déry és a film találkozásai sorában a legszebb, legsikeresebb: a Szerelem alapötlete. Az is valószínűsíti, hogy Aczél György és Újhelyi Szilárd baráti vitáiból származhatott az első ötlet, mert a film ívét tartó két pillér közül az elsőnek, az 1956-os Szerelem című novella hősének - az ötvenes évek közepén ártatlanul viselt börtönbüntetésből kiszabadulva hazatérő kommunista B.-nek - részlegesen mindketten modelljei, legalábbis motívum-kölcsönzői voltak. Aczél kontinuitás-igényét ismét Újhelyi Szilárd közvetíthette a filmgyárba, az általa vezetett l-es stúdióba, ott pedig Makk Károly érzett rá, hogyan lehet szuverén filmként az innenső pillérrel, az 1962-es Két asszony című elbeszéléssel amazt összekapcsolni. Makk Károly említett visszaemlékezése szerint Déryt először nagyon meglepte az ötlet, képtelenségnek tartotta és évekig elutasította két novellája hőseinek az összegyúrását, akik az ő szemében és lezárt írói művében egészen másféle realitásokat és jelentéseket hordoztak. A kiliívás azonban, úgy látszik, izgatta, mert évek múltán, váratlanul, mintegy karácsonyi meglepetésként átadta a rendezőnek a forgatókönyvet. A forgatókönyv Makk szerint rossz volt. Talán hasonlóan a Bálint elindul esetéhez, megpróbált „filmes eszközöket" használni, apró jelenetekbe tördelte az ábrázolást, elhagyva azt, ami Déry írásművészetében a legjobb: a körkörös mozgású, konok, makacs, fúrópajzsszerű mélyebbre és mélyebbre hatolást egy-egy szituációban és jellemben. A rendező keveset