Botka Ferenc szerk.: „D. T. úr X.–ben”. Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 4. Budapest, 1995)

KÁNTOR LAJOS: Milyen a Déry-novella? (Kert és Országút, illetve valóság, fikció és fmalitás között)

megoldásról is. „Más, ha költő volnék. De a költői sűrítésnek (dichten - besűríteni) a próza technológiájában a történet az egyenértékű analógiája. Amit a vers első személyben mond el, azt a próza több személyre kénytelen felosztani. Több személyre s köztük óhatatlanul is kialakuló kapcsolatokra. Bármilyen lassú menetű is ez, s akár egyhelyben is állhat, de a »több szemely« képlettől nem bír elszakadni, még akkor sem, ha egyetlen személynek egyetlen helyre rögzített egyetlen percét mondja el; ha ez a perc nem mutat be valamilyen viszonylatokat és összefüggéseket - akár áttételesen is - más személyekkel, akik a jelenben vagy a múltban (vagy csak eztán a jövőben) körülveszik a főszereplőt, akkor ez területenkívülivé válik s összeesik, mint egy üres zsák. Monológot csak a költő mondhat." A novellában (?), a füredi délelőtt lejegyzésében itt még nem ér véget a műfajelméleti fejtegetés. Az író előbb határozottan kijelenti: „Terjengőséggel nem lehet a végtelent kifejezni, pontossággal sem. A prózának lételeme a sodrás, vagy óvatosabb szóval, a mozgás a forrás és a delta között (...) A próza finalista természetű (...) Egy tájnak vagy akár egy lelkiállapotnak a leírása csak akkor sikerülhet, ha eleje és vége van, ami a próza technológiájával kimunkálva, történetet jelent. Közérthetően és jó magyarosan, sztorit." Aztán kijelenti, hogy még Philemon és Baucis tamáshegyi szőlőbeli hűség-történetét sincs kedve megírni, de egy kezdődő boldog szerelmét sem - a legkevésbé épp „a magabiztos, értelmes, szép optimizmusét, mely a történelemmel farkasszemet nézve a technikai civilizáció üvöltése közepette is megveti a lábát a földön." Egyáltalán nincs kedve történetet írni, untatná a sztori - és ezt annak tudatában jelenti ki, hogy ezzel szembekerül bizonyára jól megalapozott saját véleményével az elbeszélő irodalom természetéről. Kijelenti, hogy nem kíván önmaga filológusa lenni. Majd lemondva - és mégsem! - a műfajelméleti szigorral végigvitt okfejtésről, látszólagos könnyedséggel közbekérdez: „Csak a kuriózum kedvéért kérdezem: elképzelhető-e, hogy egy lelki válság közvetlen következményeként nem az író, hanem egy irodalmi műfaj roggyan meg? Vagyis, hogy a hagyományos epikának szüksége van azokra a hit és remény támasztotta önkéntes korlátokra, amelyekről a szkepszis bátran lemondhat?" Déiy szellemében - s nem csupán a kuriózum kedvéért - továbbkérdezve: vajon csak „megroggyanva" változathat a novella - mondjuk a líra vagy a filozófia felé tágítva határait? Az igenlő választ többek közt Egy füredi délelőtt című Déry-mű adja meg... (Amellett, hogy alapvető segítség lehet olyan novellák elemzéséhez is, mint Tlieokritosz Újpesten vagy a Philemon és Baucis.)