Botka Ferenc szerk.: „D. T. úr X.–ben”. Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 4. Budapest, 1995)
KÁNTOR LAJOS: Milyen a Déry-novella? (Kert és Országút, illetve valóság, fikció és fmalitás között)
Có.&lúr SC.-ùen Déry Tibor műhelyének, az elbeszélés művészetének általánosabb érvényű megragadása, egy óvatlan (vagy nagyon is rafináltan kialakított) pillanatban. Természetleírás, tudós (írástudói) kommentár, ismét lírás. És - még alig észrevehetően - egyszercsak elkezdődik a műfaj elméleti lecke, belesimulva a feljegyzésekbe, a kertnovellába: „A cselekmény meggyorsul: a káposztalepke mögött, ugyanabból az irányból jövet egy nagy barna darázs tűnik fel, megtámadja a bokrot. (Mélyen lent a Balaton.) Csak egy pillanatra célozta meg, már zúgva felemelkedik, és zsinórrepülésben elszáll a fejem fölött. Megint ugyanabból az irányból már a következő pillanatban egy fecske lép a színre; csak egy tenyérnyire kívánt elrepülni a bokor fölött, de amikor meglátott engem, a bokor mögött ülve, egy mondhatatlan könnyű ívben, mint egy ceruzavonal a levegőben, fölemelkedik, s hangtalanul átvág fölöttem. Csönd van. Csak a láthatatlan kapavágások. Úgy emlékszem, ekkor rémlett fel bennem a lehetőség, s rögtön el is határoztam, hogy begyűjtöm ezt a délelőttöt, azaz, nevet adok neki, és kijelölöm helyét a tudatban. (Minek?)" Innen mindvégig keveredik egy-egy újabb tájrészlet, természetelem leírása az írói önmegfigyeléssel, pontosabban az alkotás, az elbeszélés (novella) titkainak kibeszélésével. Amihez hozzájönnek majd az öreg író morfondírozásai, egyre növekvő kételyei. „Tehát: jegyezzem meg rossz, egyre gyöngülő memóriámmal a részleteket, a boldogító, jobban mondva a boldogság téveszméjével töltekező részleteket, el ne felejtsem mire hazaérek a füzetemhez! Idősorrendben szimultán tömörítéseivel együtt, ahogy rögzíteni tudom őket az érzékek s az eszmélet gyors csereforgalmában. Nyersanyag legyen! Persze nem lesz az, mert máris dolgozom rajta, forgatom az egy vegyszeres folyamataiban, elektromos lökései közepette. Félkészáru? Mondjuk. Az a kérdés, mihez kezdek majd vele, beérem-e a lelettel, vagy továbbalakítom." Emlékek idéződnek föl, a tájhoz kapcsolódva, megjelenik élő, fizikai valójában egy ember is, mögötte még egy, beindul az írói fantázia (kik lehetnek? hova mennek? miért?), de még a mondatok milyensége izgatja jobban a szerzőt. („Egyelőre ne firtassuk, hogy van-e célja, értelme más, mint hogy tíz mondat közül legalább egy félig-meddig sikerültet kikalapálhassak. Oldalanként legalább egy félig-meddig tökéleteset, vagy legalább olyat, amely első ránézésre tökéletesnek tetszik. Már a készülődés a felkészülésre is felizgat.") Képek, hangok épülnek be a leírásba, a tájképbe, a kertnovellába, friss és régebbi emlékek, egy-egy cselekménymozzanat értelmezése. És akkor hirtelen kiköveteli magának a teret a novellaírás sztorija; olyan elemi erővel tör fel az íróból az alkotásvágy, és oly hevesen jelentkeznek az öregember ellenéi-vei, szkepszise, hogy ennek a belső, legmélyebb konfliktusnak a tárgyszera leírását nem lehet kihagyni. így kerekedik ki a novellaelméleti traktátussal felérő vallomás, a következőképpen:
