Botka Ferenc szerk.: „D. T. úr X.–ben”. Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 4. Budapest, 1995)

SZABÓ B. ISTVÁN: Déry és a film

álnéven kiadott maga által is lenézett detektívregényeket és lektűröket, a zsidótörvények a filmszakmából kitiltottak igen sok megbecsült, rutinos szcenárium-írót is, így megfelelő szakmai ismeretek és kapcsolatok híján, akarva sem tudott volna ott munkához jutni. Lényeges változás a felszabadulás után következett. Amikor A befejezetlen mondat megjelent, 1947-ben, még nem történt meg a filmgyártás újjászervezése, államosítása, de 1950-re, a Felelet első kötetének megjelenésére már igen. Ekkor jött létre a filmgyári dramaturgia, amelynek vezetője csakhamar a frissdiplomás Kovács András lett, és ugyanekkor kinevezték a filmgyár művészeti vezetőjének - az Úttörő Színház igazgatói posztjáról - a már tapasztalt művésznek számító (33 éves) Fábri Zoltánt. Kovács András emlékezete szerint az egyik első munkafeladata éppen Déry felkeresése és filmírói munkára szóló fölkérése volt. 3 Konkrét megállapodás rögtön nem született, de Déry elvileg nem zárkózott el a filmírástól és - a kor elsőszámú dramaturgiai parancsolata szerint - mai témájú és munkástémájú filmnovellát igért. Déry véleményének feltehető módosulása a filmről, mint művészi közlési lehetőségről, terjesen beleillik akkori felfogásába, amikor még bízott a szocialista kulturális forradalom eredményességében, s ebben a művészet tömeghatását és közvetlen, mozgósító erejét fontos tényezőnek tartotta. A Felelet második kötetének leadása után így figyelhetett fel egy fiatal újságíró, Lakos György (ekkoriban az Erdőgazdaság című lap munkatársa) egyik történetére, amely hitelesen tudósított egy drámai és hősies szülésről, fenn a hegytetőn, a hirtelen jött hóviharban, elvágva a külvilágtól. 4 Ezt a történetet Déiy - mint maga megírta - elkérte a fiatal riportertől, aki nyilván nagy megtiszteltetéssel, szívesen adta az ekkor már országosan ünnepelt, tekintélyes, közel hatvan éves írónak. Déry írói módszerére - és feltehetően a filmről vallott felfogására is - jellemző, hogy a megkapott történettel és magával a donorral, Lakos Györggyel együtt 1952. május 12-én vonatra ült és felutazott a Bükk tetejére, töviről hegyire, tüzetesen megismerkedni a riport életbéli szereplőivel és helyszíneivel. Erről az utazásról írásban is beszámolt. '' Itt egyetlen utalás található az esetleges filmre - az eredeti helyszíni szereplőknek a hatalmas hóviharról szóló elbeszélésében: „Négy napig volt fenn, ez a négy nap filmre való lett volna". Ilyen tapasztalatszerzés alapján készült a Simon Menyliért születése (1953) című elbeszélés, amelynek bevezetőjében - mintegy az olvasónak átnyújtott hitelességi bizonyítványként - rögzíti is helyszíni nyomozásának fő adatait, jó előre védekezve az „olyan szép, hogy nem is lehet igaz" vádja ellen. Ez a védekezés ekkor, a „forradalmi romantikával" dúsított „szocialista realista" idillek virágkorában bizony nem volt fölösleges: az olvasóhoz szóló keret valamelyes iróniával el is idegenítette a természet legvadabb szorítását legyőző „kollektív