Botka Ferenc szerk.: „D. T. úr X.–ben”. Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 4. Budapest, 1995)

BORI IMRE: Pontok Déry Tibor lírájának térképén

Réz Pál az eposztöredéket Déry Tibor első verseként publikálta a Kortárs 1979 januári számában, mondván, hogy ez a vers „Déry Tibor egyik legkorábbi, talán első fönnmaradt műve, egyidős a Nyugatban ekkoriban publikált novelláival". A datálás nehézségét azonban mutatja, hogy 1917-ben a Lia című nevezetes kiregényén kívül csupán a Két nővér, 1918 első felében pedig az Ellopott élet című novellája jelent meg. De megjelent két verse a Nyugat 1917-es évfolyamában a Két nővér közvetlen közelében: a Júlia szép asszony és az Éjjel a Rózsadombon című. A Júlia szép asszony címűben Babits Mozgófénykép című versének gyors, pergő ritmusa csapódik le, és maga a történet is Babits verséhez látszik kötődni. Az Éjjel a Rózsadombon című pedig a Kéthangú kiáltás eszmekörében fogantnak látszik, akárcsak töredékes eposza az író hagyatékában, amelynek csak invokációja, előszava és első éneke maradt fenn, ám csonkasága ellenére sem kelti a befejezetlenség benyomását. Ugyanis a lázadást ünneplő utolsó sorokkal („A szél elállt, s a véghetetlen mezőn a vérző holttest mellől hátravetett fejjel sánta lábain felkelt a lázadás, fekete öklét az égnek lobogtatva") magasba száll éneke. Jelentős alkotásnak tartom ezt a Dérykölteményt mind a költő, mind a a magyar avantgárd története szempontjából: ebben lehet talán legjobban megfigyelni, mire volt valójában képes a magyar avantgárd vers a benne érzékelhető nyelvi és képalkotói kultúrájával. A fiatal Déiy itt szinte tobzódik a merész költői képekben, kép-érzékenysége a gyengédségnek, a békének, a természetnek éppenúgy fel tudja idézni látványát, mint a zaklatottságnak, nyugtalanságnak, rémületnek és borzalomnak. Alábbi részletünk talán az első költői reagálás az 1917-ben megjelent Tóth Arpádversre, a nevezetes Elégia a rekettyebokorlwz címűre: Meleg szíve így virágzott ki a Iwjnali szélben, míg a föld alatt csírák nőttek süket zenével s a mezeik, dús lelielete, mint illatos folyó, lágyan lengedezve szállt az ének. Végtelen liáia zengett fel ártatlan teste tiszta himnuszában, a béke mint burkából pattant virág kék szirmokkal nyílt az égen, s dús magjai - csöndes percek - hulltak a boldog ember felszántott lelkébe... A másik hangulat- és képpóluson pedig ilyen sorokat olvashatunk: Megfordult s elrolwnt, mint részeg repülőgép, kínosan ugrálva a dombos talajon, Iwgy elszabadultán felJwk közé szálljon...