Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

BOTKA FERENC: „A neuraszténiás forradalmár" (Konkordanciák József Attila és Déry Tibor munkásságában)

segítenek eligazítani. Azzal ugyanis, hogy Déry a Levegőt! záróversszakának három utolsó sorát helyezi műve homlokterébe, egyben sajátos „üzenetként" is előlegezi a könyv tartalmát: hogy arról kíván szólni, mi valósult meg azokból a társadalmi eszményekből, amelyek József Attila jövőképét alakították? - Ennek a rejtőzködő, ha úgy tetszik: ezopuszi „üzenetközvetítésnek" az eszközeit látjuk a kikényszerített előszónak azokban - a mottóhoz kapcsolódó kérdésfeltevéseiben is, amelyek a felvetett fogalmak összefüggését variálják: „így hát igaz volna, hogy a szabadság szüli a rendet? S nem a rend a szabadságot?" Vagy egy bekezdéssel később „Rend szabadság nélkül? Előbb-utóbb felrobban." (Engedtessék ezt az 1956-ra történő utalásként értelmeznünk - B.F.) „Szabadság rend nélkül?" Az író a válaszokat nyitva hagyja, s az olvasóra bízza továbbgondolásuk. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha megkockáztatjuk azt a feltételezésünket, hogy az egykori álmok és a jelen szembesítésének keretjátékában József Attila, a jó barát s a szocialista eszmék elkötelezettje nem csupán a mottóként választott idézetben, hanem bizonyos értelemben a kötet főszereplőjeként is jelen van. Ha úgy tetszik: ő is benne van az X.-beli állapotokat megismerő G.A. úr alakjában, s vele együtt éli át - évtizedekkel halála után - a költészet és valóság új és tragikus konfliktusait. G.A. úr ugyanis nem azonos azzal a Gross Andorral, akiről a bevezető szól. Nem kétséges, Dérynék valóban volt egy ilyen nevű diákkori barátja. Az ugyancsak a börtönben papírra vetett életrajzi feljegyzéseiben meg is rajzolja annak élettörténetét. Ez bizonyos pontokon érintkezik a regénybeli G.A. életével: barátja valóban a Markó utcai gimnáziumba járt, érdeklődött a képzőművészet iránt, s utóbb tisztviselőként kereste kenyerét.

2 Ám ez az igazi Gross Andor sohasem lakott a Dohány utcában, s főleg nem abban a helyiségben, amelynek „egyetlen kis ablaka a világító udvarra nyílt, mely több sötétséget engedett be, mint fényt, nappal is égetni kellett benne a villanyt. Valamilyen érthetetlen okból az ablakot sűrűn fonott drótrács fedte be, mint némely börtönablakot." Az „igazi" Gross Andor - a Zoltán utcában lakott. Az imént leírt környezet viszont az író celláját példázza, ahol regénye készült. Az igazi Gross Andor érdeklődött a festészet iránt, de diákkorában nem fogadta el s nem állította ki a Műcsarnok festményeit; bizony közepes tanuló volt, s nem rendelkezett „roppant emlékezőtehetséggel", s nem „szívta fel" „a legnehezebb tananyagot egyszeri olvasásra". Nem járt sohasem Párizsban, s nem úgy tanult meg franciául, hogy a Kelemen-féle kis kéziszótárt betűrendben bevágta. Ezek az életrajzi motívumok: a korai publikálás, a ragyogó emlékezet s a francia tanulásnak e szokatlan módja - József Attila életrajzához tartoznak. Jelezve azt, hogy a Déry alkotta G.A. összetett személyiség: Gross Arnold - a tényleges alteregón túl egyben az író, sőt a korán eltávozott költő összetett tükörképe is. E fikció segítségével sikerült végülis egyetemessé tágítani a regény horizontjait, amely ilyenformán sajátos számvetés is az egykori tényes eszmék szembesítéséről - a megvalósításukat ígérő gyakorlattal. Germon, a „neuraszténiásforradalmár" A politika sűrűjébe érkeztünk, amely harminc évvel korábban legalább olymértékig áthatotta a két barát együttléteit, mint az írói mesterség gondjainak megtárgyalása. Az ítélet nincs „irodalom s kommunizmus problémái" kifejezéssel közvetlenül