Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

BOTKA FERENC: „A neuraszténiás forradalmár" (Konkordanciák József Attila és Déry Tibor munkásságában)

is megnevezi a kérdéskört, amelyró'l, úgymond „bár vitatkoztunk, de nagyjából egyetértettünk".

22 Ilyen vitákra és mozgalmi „tapasztalatcserére" minden bizonnyal 1932/33 fordulóján is sor került. Mindkettőjük életében fontos időszak ez! Déry december 28-án hazatért több, mint másfél éves berlini tartózkodásából, s már készülődött Dubrovnikba, hogy ott megírja a Szemtől szembe című kistrilógiáját a német ellenállás tragédiájáról. József Attila már túl volt lelkes pártmunkás korszakán. Nem olvashatta ugyan még a Társadalmi Szemle februári számának lekezelő kritikáját a Külvárosi éj című kötetéről.

23 De a Sarló és Kalapácsban már lefasiztázták,

24 érzékelhette a Valóság fanyalgó fogadtatását,

25 a személyével szembeni lassú elhidegülést és intrikát, aminek a Bánat című versében hangot is adott, s már a pszichoanalízis felé is megtette első lépéseit.

26 Déry viszont beszámolhatott neki Hitler előretöréséről, a küszöbön álló fasiszta hatalomátvételről s a német kommunista párt azon elképesztő „taktikájáról", amely az „ősellenség", a szociáldemokrácia ellenében még a csörtető barna erőkkel való összefogást is megengedhetőnek tartotta. Miért tételezzük fel ilyen határozottsággal kettőjük e találkozásának részleteit? Egyszerűen azért, mert az imént felsorolt problémák kivétel nélkül tapinthatóvá válnak a Szemtől szembe alakjaiban: Ernsztben, a szektás pártvezetés képviselőjében, Hintzében, Déry alteregójában - és Germonban, a „neuraszténiás forradalmárban"... „A mi életünkben nincs hely más kötelékre, mint erre az egyre itt!" (15.) - mutat Ernszt már a kötet első lapjain a falon lógó Lenin képre. - Ezt a céltudatosságnak alárendelt önkorlátozó magatartást később így részletezi: a külvilág eseményeivel szemben „indulatainkat be kell húzni, összegyűjteni; elzárni előlük a világ száz részéből kilencvenötöt, s a maradékot, azt, amit magunkhoz válogattunk, mint mágnes a fémet, azt élni kell teljes szenvedéllyel."(21-22.). Talán mondanunk sem kell, hogy ezzel a racionális magatartással Ernszt nem fogadta bizalmába a mozgalomhoz csatlakozott, de nagyiparos családból származó Hinztzét, akit meggyőződése állított a munkásügy mellé. „Meggyőződés? - kérdőjelezi meg Ernszt ezt a választást -, én azokkal szeretek dolgozni, akiknek érdekük is van a munkában, akiknél duplán be vagyok biztosítva... Lehet, hogy életemben lemaradok húsz, vagy harminc használható idealistáról. De én nem félek ettől a tévedéstől. Húsz, vagy harminc emberrel kevesebb, de biztonság!" (107.). Majd később: „Nekünk dolgunk van, nem is mindig gusztusos, de a mi dolgunk... bízd rá azokra, akikre tartozik!...(109). Ernszt ugyanilyen határozottsággal határolja el magát a mozgalomba már beépült, de ugyanakkor érzékeny Germontól, aki távol áll a rideg célszerűségtől, valamiképpen a költészet is szerepet játszik életében (182.), egy bizonyos helyzetben kétségbeesett küzdelmet folytat gyötrő álmaival, s aki a szerelmével eltöltött lebegően szép plátói együttlét után kijelenti: „Két dologban hiszek: a szabadságban és ebben a lányban; egyik sem csal meg. A kettő mögött járok s a hullámok eddig mindig szétváltak előttem, mint a Vörös tenger. S ha előbb elmerülnék, semmint elérném őket, legalább tiszta volt az életem." (70.) Jegyezzük meg jól Ernszt ezzel kapcsolatos ítéletét: „Vannak közöttünk férfiak, akiknek fejlődéséhez múlhatatlanul szükséges egy reménytelen szerelem, s akiket fel kellene akasztani egy nappal, mielőtt a forradalom diadalmaskodik." (20.) Majd más megfogalmazásban: - „Vigyázz, ha egyszer később dolgod lesz ezzel a fajtával: