Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

SZIGETI LAJOS SÁNDOR: „iramló fényt a tengeren" (Menekülés- és teremtésmítosz József Attila lírájában)

„Hát hol a tenger, amelyik / Ily kedvvel ringatna gyönyörű hajót?" (Tüntetés), mégha megszólalnak közhelyes utánérzések is: „Lelked ... Ringatózik mély tenger ölében" (Hozzál). Adyra mutat vissza, ahogy várja a lélek, „hátha partot ér" (Lélekszirten) vagy ahogy a biztonság féltését: „S elsüllyedünk, ha nincsen partunk" (Szép lobogóval, vagy anélkül), a biztonság utáni vágyat megfogalmazza: „S de furcsa állat a magános ember, / Szeretne látni büszke partokat" (A gyerekszemű tavon). Igazi egyéni mozzanatokat azok a versek mutatnak, amelyekben bibliaira, zsoltárosra fordul a hangja: „S megcsöndesülnek mind az óceánok (...) Az én számról friss források fakadnak." (Tanítások), „Hát gondoljatok a hárfaszemű fiatalokra, szegények / Nincs, aki friss, tiszta vízzel borulna ártatlan életükre" (Én dobtam). Ekkor már - 1926-tól - a primitív teremtésmítoszok szemléletének megfelelően, egyértelműen női princípiumként jelenik meg a víz, mint a Szeretők lázadásában is: S a víz a sok vad ajándéktól kijön értük, elönti őket, hanem hiába zúg, zúgása erősbíti az éneklőket. A lányok dalát: Tenger vagyunk, keserű só vagytok ti bennünk a fiúk dalát: Partok vagyunk, keserű tenger vagytok bennünk S a víz habzó, kibomlott kontyán ragyogó holtakat ringat csengve és háborogván emlékezik az elcsöndesült szerelemre. Hasonló megoldással találkozunk másutt is: „De én nem vagyok fáradt, kedvesem - / Csak a tenger jött el a küszöbömig." (Csak a tenger jött el). Szinte csak variációnak látszik a Négyen ugrottunk vízbe, amelyben szintén a víz és a föld kap hangsúlyos szerepet, mindkettő női princípium: „Négyen ugrottunk vízbe. A habok / Szivünkben zúgnak, zubognak, fehér / Tarajuk lobog, mint kigyulladt zászlók. (...) Az áldott anyaföldet más ki vinné / Friss karjaiban, testében, szivében, / Ilyen erőtfoganó, tiszta nászba?" József Attila világképében ezé, a víz-föld elempárosé a prioritás, mégpedig úgy, hogy a földet inkább a halál képzetköréhez, a vizet pedig a születéshez, termékenységhez, szexualitáshoz társítja a költő. Emlékezzünk csak, hogyan történik az ég és a föld, a víz és a föld isteni elválasztása, a teremtés: „Kezdetben teremte Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala és setétség vala a mélység színén és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől. És nevezé Isten a világosságot nappalnak és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel: első nap. És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, amely elválassza a mennyzet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől. És úgy lőn. És nevezé Isten a mennyezetet égnek: és lőn este és lőn reggel, második nap. És monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz. És úgy lőn. És nevezé Isten a szárazat földnek; az egybegyűlt vizeket pedig tengernek