Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)
SZIGETI LAJOS SÁNDOR: „iramló fényt a tengeren" (Menekülés- és teremtésmítosz József Attila lírájában)
A modernség rehabilitálta ugyanis a romantikának, a lázongások irodalmának e legkedvesebb kísérő, táji motívumát: a tengernek a képét. Ott zúgott a tenger már a Sturm und Drang Goethéjének költészetében, ott Byron verseiben; elkísérte magányos útján Coleridge „vén tengerészét" s Shelley Alastorát, ott hánykolódott Heine, Lermontov, Poe költeményeiben, feltűnt Wagner „bolygó hollandijának" homályló dallamában, s mintegy új életre kelt, uralkodó lett a modernség új arcú romantikájában. A tenger volt a főhős Baudelaire pusztulást s újat együtt vállaló, merész, céltalan utazásaiban, végtelenjét idézték Nietzsche más partok után vágyódó Kolumbus-dalai, s Lautréamont szédült, őrült víziói. Távoli nagy vizek hívását hallotta Henri de Régnier és Tristan Corbière, „az óceán bohémja", s mint mindennek a betetőzője, megjelent Rimbaud űrbe táncoló „részeg hajója". 2 S feltűnt - mint Király István írja - „a végtelen vizek hagyományos, szép szimbóluma rögtön az induláskor Ady Endre lírájában is. Már az első igazi Ady-kötet verseiben, az Új versekben ott kéklett a tenger. S a pálya végéig, »az utolsó hajokig« hallatszott zúgása. Paradox módon - s épp ezért jellemzőn - uralkodó lett egy tengerek nélküli ország lírikusánál a tenger motívuma. ...a lényeg mindvégig azonos maradt: a teljes életnek, a végtelennek vágyát, félelmét, veszélyét - a nagy kihívást hozta ez a zárt, emberi világba." Király szerint nem - illetve elsősorban nem - irodalmi reminiszcenciaként került Adyhoz a tenger motívuma: 1904 őszén, Nizzában járva, két hónapon át szinte együtt élt vele: néhány héten át a Léda-szerelemmel s Baudelaire-rel, a végtelen vágyak kemény, tiszta költőjével, s az ő versei - A fároszok, Az ember és a tenger, Moesta et errabunda - hatására is kísértette a Messze igézete. „A korlátok közé kényszerült élet - jelképesen mintegy - vágyón a parton állt, s figyelt a habok hívó zúgására. »Tengerpart, alkony, kis hotelszoba« volt a »dalolo vad tengert« hallgató, magányos vágynak az elrendelt díszlete. »Palmas parton« tűnt fel a bámuló nézők előtt a tenger »vörös szárnyú, nagy, vízi szekere«. »Sötet vizek partjan« kellett birkóznia. Partra kényszerülten élt a magyar ugar száműzöttje, s azt a percet idézte, várta, mikor újból, bátran nekivághat majd az ismeretlennek, s előtörhet »nagy szűzi vizekre«, »boldog nagy vizekre«, mikor ha holtan is, de tengerre vágtathat vele a komor »vörös barka«. »Más ég alatt szűz hajnalokon, lármás habokon« akart élni, a »szent nagy Óceánba« kívánt befutni az avantgárd lélek csillapíthatatlan nyugtalansága." 3 (Az idézett versek: Egyedül a tengerrel, Vörös szekér a tengeren, Sötét vizek partján, Várnak reánk Délen, Harc a nagyúrral, Új vizeken járok, Rettegek az élettől, Teremtés a tengeren, így szólna a szám, Értől az Óceánig.) A fiatal József Attila - mint utaltunk már rá - Adyt követi nem csak a motívumkezelésben, de helyenként még a megfogalmazásmódban, a pátoszt sem nélkülöző magatartásban: „szép szűzi tó" képe jelenik meg az Ezerfárosznyi végzetben, az Útrahívásban pedig egyszerre érezzük meg Rimbaud, Baudelaire s Ady vágyainak újrafogalmazódását: Libbenő, lágy árnyad az ár locsolja csolnakom ring, szállna az útra máris! O, hiszen vár engem a messzi szépség szűz kikötője! Ezekben a korai versekben „Harsog a tenger, árad a tenger" (Végtelen óta), „Rengő csoda a Tengeri" (Tengerhez), még a Csend is „Riasztó, mint a fölmorajló tenger". Hatalmas kamaszenergia, lelkesedés munkál e sorokban, s követelő kérdéseiben:
