Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

MIKLÓS TAMÁS: „Hullámok lágy tánca"

Hogy az önfelszámoló gondolatmenet egyúttal a személyes lét felszámolásába torkollott, abban talán szerepet játszott egyfajta - itt csak utalásszerűén jelezhető filozófiai naivitás is. József Attila nem olyan értelemben volt filozófiailag hiányosan művelt, ahogyan Mannheim rá vonatkozó szavait értelmezni szokták, hiszen a klasszikus és kortárs filozófia nagyon sok meghatározó gondolata és gondolkodója ismert volt számára. Amikor azonban megkésetten egy korábbi időszak rendszerépítő kísérleteit folytatta a végső konklúzióig, mintha figyelmen kívül hagyta volna, hogy a klasszikus rendszerépítők - Kant, Fichte, Sendling, Hegel, Marx - éppen e konklúzióból (a világrend nélkülünk meg nem álló, ránk szoruló voltából) indítottak, s mintegy erre a kihívásra építették rendszereiket, melyek ekképpen eredendően hipotetikus karakterűek voltak. De legalább ennyire döntő kellett, hogy legyen a valósághoz kötő személyes elemek meggyengülése is, amelyek egy más dimenzióba helyezve őket, relativizálhatták volna a mégoly konzekvens elméleti belátások érvényességét. Ezúttal csak arra szerettem volna utalni, hogy bár a logika halálugrásából a logika terepén már nem lehetett visszatérni, de rendre felmerültek e gondolatmenetbe integrálhatatlan, ahhoz képest távolságot kínáló megtartó dimenziók is, melyek az olyan-amilyen valóság súlyát rehabilitálhatták volna. Végül is ránk maradt egy szédítő tudatossággal befutott pálya, egy végbevitt áldozat, egy Nagy Halál, a maga tragikus nagy költészetével. Es ránk maradt jónéhány meleg hangú, olykor önirónikus, vagy éppen meglepett, sehova sem illő vers, haramiákról, tavaszról, őszről, szörnyeteg gyermekekről, barátnak sóvárgott ellenfélről, lányok szoknyájáról. E végső dolgokról.