Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

MIKLÓS TAMÁS: „Hullámok lágy tánca"

szintjének abszolút uralmát, egyszerűen alárendelve azt az emberi szimpátia logikailag értelmezhetetlen dimenziójának, „s én bosszankodnék, de nem mondanám" írja le József Attila a döntő utolsó sort, a valóságot - bár más szempontból oly rossz valóságot - affirmáló sort. Erről a valóságról most megtudjuk, hogy „együtt mehetnénk I a kávéházba s teát kavarva, / szépet, jót, igazat akarva I beszélgethetnénk irodalomról, I vagy más ilyen fontos emberi lomról..." Az egyébként végletesen éles vitára, indulatra vezető témák itt ironikusan egy kávéházi csevely „emberi lomjaként" kerülnek szóba, s a vers egy szövegváltozatában József Attila megvallja: „néha fölmelegedve /gondoltam rád és feleségedre, I rátok, - I lehetnénk jóbarátok, / (talán) I ölelkezhetne árnyékunk szobátok I falán". E vers, mely „az értelem iszonyú karmából" akarja kimenteni az emberi kapcsolat lehetőségét, nem illeszkedik a valóságot mint világhiányt számbavevő gondolatsorba, az értelem pusztító logikájába, bár tud róla és felidézi azt, hanem éppen e logikával szembeni distanciát hozza létre -se tekintetben ez a vers nem áll egyedül. Az Eszmélet előzményei közé tartozó Öregem, no kezdetű vers egyértelműen mintegy szembeszegezi a megvédendő személyes létet a világállapot kietlenségével. E költemény közvetlenül is az intellektuális világvégét korábban bejelentő Reménytelenül ellenverse. Az ottani, elvileg folytathatatlannak tűnő nevezetes sorokra „Az ember végül homokos, I szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos I fejével biccent, nem remél" - most a folytatás józan szavai közvetkeznek: „Élsz, ahogy élsz s ezt te ne tudnád? I Vizes homokon kötelek I kötnek-e ki? Te azt sem unnád. I Bátorság! Lesz még olyan munkád, I amelyben kedvedet leled, - I most - bárha egek ura ront rád, - I teremtsd elő a kenyered. " A Reménytelenül okosságát nem cáfolja, hanem félretolja, „ne légy bölcs, te dőre!" - írja, elutasítva a végzetes, tragikus intellektuális világlátás pátoszát, igazolva, sőt megkövetelve a rossz valósághoz kötözött létezésben való napi cselekvéseket, melyek éppenséggel előfeltételezik a személyes és az általános gyakorlatias megkülönböztetését. Úgy tűnik, az egyetlen esélyt éppen a két szint elválasztása, a belső szabadság, függetlenség teljes kiépítése és józan előtérbe helyezése, az abban való megkapaszkodás nyújthatja: „szabad leszel, ha belül I nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ. " Ez a személyiség belső szabadságára koncentráló józanság az istent, igazságot, világot számonkérő „végsősoron" tragikus pátosza nézőpontjából akár cinikusnak is tűnhet, mert ez bizony a túlélők dicsérete. Keserű vagányság ez: csak néhány hétpróbás - Villon-forma - értelmiségi tudja ily cinizmussal megbotránkoztatni, helyére küldeni a teljhatalomra törő intellektust. S az utolsó versszak mégiscsak szó szerinti visszautalás az egykori belépő - a Tiszta szívvel - provokatív villoni soraira: „Anyád apád / te légy! Ne less tündéri nőre I s szakállas végzetre, ki rád I vigyázzon, ne légy bölcs, te dőre! I Gondolj a ravasz csecsemőre, - I sír-rí, hogy szánassa magát, / de míg mosolyog az emlőre, I növeszti körmét és fogát. " Ami azonban akkor még kihívó hangütés volt, az most az ész poklát bejárt megértésé: az értelem iszonyú karmával szemben csak a valóságos körmök és fogak növesztése ad védelmet. Ahogy a Babits-versben, itt is az ész hatalmát relativizáló pozíció felvételét látjuk - a személyes érzelmek után most a személyiség önmaga megőrzéséért folytatott napi küzdelme is sorompóba áll - szeretni tudásra és ravaszságra úgy látszik egyaránt szükség van akkor, amikor az ész a halál logikáját diktálja. A világ kihűlése, hitek kiürülése, a személyiséget kívülről visszaigazoló szeretet elmaradása úgy látszik, nem feltétlenül jelenti az emberi létezés végállomását.