Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

MIKLÓS TAMÁS: „Hullámok lágy tánca"

^ f//A/(M tTa/ná/í ,Jimber, ne félj" - írja egy másik töredékben - „Milyen gyermeki vagy, - I törődj belé, ma nem tudunk szeretni. I Szemeidből a csillogás kihagy, I megtanulnak a dolgokra meredni. " A tekintet csillogása ezek szerint elhomályosította a látást, s most, hogy minden kívülről remélt elveszett, oda a naivitás megrendülése is, előtűnnek a dolgok maguk, közvetlenségükben. A világától, igazságától elhagyott valóság korántsem teljesen üres, noha elemei nem illeszkednek többé valamiféle eligazító rendbe, így a valóság elfogadása és elutasítása mellett nincsenek többé egyértelmű általános érvek. ,JEn most nem tudom, mit tegyek, I öljek-e, vagy olvassak ponyvát. / Ösztöneim az életet, IA kegyetlenkedőt nem unnák. / Jobb' szeretik a bő uzsonnát, I mint én a tűnő felleget; / egy lány mosolyát, mint a munkát I én és a dolgos képzelet. " - így szól egy másik töredék. A valóságot elutasító logikát nem cáfolja a valóság logika által el nem ért dimenzióinak jelenléte - nem cáfolja, de behatárolni látszik e logika valóságpusztító teljhatalmát. Ahogyan az Eszmélethez írt egyik további töredékben: „Szépen beszélsz! Fogalmad / úgy világít, mint ott kinn a nyers tél I s igazad van! De most aludj, I ma éheztél és nem kerestél, I egész nap új világra lestél. " Az önirónia itt egyértelműen élet és valóságpárti, amikor distanciát teremt világkereső fogalom és élet között. Az álom, mint védelmet, megkapaszkodást nyújtó létmód az Eszméletben is visszatér, bár mint a rend, a világgal teljes valóság álmodása - az első versszak szépséges hajnali békéje mindenesetre menthetetlenül alulmarad a vers egészének hallgatag örök éjbe rohanó nyomasztó nappalával szemben. A közvetlenül ezután született A kövezeten kezdetű versben még egyértelműbb mondat erősíti az álom megtartó esélyét: „mert jobban ragaszkodik, aki alszik, I mint az éber, ki tovaszállni kész". (Az álom menedékében a valóság továbbra is világként, harmonikus rendként élhető meg, ahogyan az Altató c. versben is.) Az A kövezeten azonban, mintegy az Eszmélet végső változatának újra felvett ellenpontjaként, a maga szomorún szép városi életképével - verebek, esőtócsa, a költővel csókolózó lány, villamosok, sürgő taxik - a nappal valóságát is a logika konzekvens egyneműségével értelmezhetetlen, abból kitüremkedő gazdagságában láttatja. E gazdagság nem a gond felejtése árán válik megláthatóvá, meg sem szünteti a nyomasztó bút, hanem magába fogadja, otthont ad neki, megfosztva emberfeletti pátoszától „értelmes, emberi bánatnak" elismerve, „amely magát e tündöklésben / hirdetményekben is fölismeri ". S a mégoly világhiányos valóság egyértelmű affirmációja a Nyári délután rezzenéstelen idillje is, vagy a rügyeket, szoknyákat méltányoló Március című vers éppúgy, mint az A szigeten keserű dühe, hiszen itt a különben enyhet nyújtó margitszigeti hangulatot nem metafizikai rémület, hanem egy nagyon is konkrét náci dalárda rontja el. Ahogy az Iszonyat című költemény is a gyermeki gonoszság kíméletlen bemutatásával a rosszat személyes, konkrét, másból nem levezethető emberi rosszként képes értelmezni, s a gonoszságtól való iszonyodás lehetősége a valóság, az élet dimenziójának érvényességét állítja - indirekt módon, mégis nagyon erősen. Közismert, hogy az A Dunánál kifejezetten az ellentéteket, feszültségeket feloldó tolerancia, a múlt és jelen tarka valóságának minden - mégoly egymásnak feszülő, egymást pusztító - elemét integráló megbékülés verse. A másra, körülményekre át nem hárítható konkrét emberi bűnökről való illúziótlan tudás, a valóság elfogadásának része. E bűnök éppen a világhiányos voltában is itt levő valóság elismerésével tárulnak föl: csak a valóságon nem valami