Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

MIKLÓS TAMÁS: „Hullámok lágy tánca"

kérő Magad emésztőveX kezdődnek, az Eszmélet elvetett előzményeivel folytatódnak, s ide tartozónak érzem az^4 kövezeten, A szigeten, a Nyári délután, a Díványon fekszem, az Iszonyat, s talán az Altató című költeményeket, a Márciust, az A Dunánált, az A hullámok lágy táncát, a Világosítsd fölt. E versek összetartozása mellett korántsem olyan egyszerű érvelni, mint a kiürülő, világtalan valóság semmibe oldódását tematizáló szövegeket összefogó halálos ív szorítását kimutatni. Első pillantásra ugyanis tematikailag is igen különböző költeményekről van szó, tehát semmi esetre sem úgy tartoznak össze, ahogyan amazok, kapcsolatuk más természetű, de - úgy vélem - nem kevésbé erős. Csak egy-egy mozzanatra szeretnék utalni, jelezve, mire gondolok. A Babits-vers (Magad emésztő) három rövid kiemelt mondata: Én megbántottalak. (...) Sajnálom, kár volt. (...) Most már értelek. E súlyos mondatok, természetesen nem udvarias bocsánatkérést, s nem az álláspontok közeledését jelzik valameny konkrét dologban, hanem egy olyan nézőpont elérését, amelyből a mégoly távoli gondolkodásmódok feszültsége is veszít fontosságából, kizárólagosságból, s egyfajta meghitt, szomorú melegségű kontextusba helyeződik. Az Eszméletben később újra megjelenő nevezetes sorok - ,Akár egy halom hasított fa, I hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja I egyik dolog a másikát I s így mindegyik determinált" -• itt a személyes megértést nyitják meg, személyes magyarázattá válnak: - ,Jgy él a gazdag is, szegény is, / így szenvedünk te is meg én is" -, hogy a következő pillanatban a mondat egy mondanivalóm szempontjából nagyon fontos, s e helyütt talán nem várt fordulattal kesernyés öniróniába torkolljon: - „s még jó, ha az ember haragja, / nem az embert magát harapja, I hanem valaki mást, I dudás a fuvolást, I én téged és engemet te, - j mert mi lenne, mi történhetne, / ha mindig magunkba marna I az értelem iszonyú karma?" Ez a fordulat azért nagyon fontos, mert az önirónia distanciát tesz, megkülönbözteti a személyes létezés és a világállapot szintjét. A világállapot magyarázatául szolgál ugyan a személyes harag igazságtalanságaira, de nem mentség, mert a két dimenzió különvalósága, nem-azonossága éppen e sorokban, éppen e vers bocsánatkérése által kerül kimondásra. Ez a vers annak belátása, hogy a világállapot és a személyes lét dimenzióinak maradéktalan azonosítása embertelen, mert elutasítja a személyesség lehetőségét. A világhiányosnak bizonyuló valóságról itt kiderül az a trivialitás, hogy bármenynyire rossz valóság is, emberek lakta, gazdag valóság egyben, melynek mivoltát nem meríti ki az a tapasztalat, hogy nem felel meg a világszerűség várakozásának. A valóság, mint világhiány meghatározásba egyszerűen nem fér bele, nem illeszthető bele a Széna téri villamoson megtörtént véletlen találkozás megilletődöttsége, az ellentétes nézeteket áthidaló meleg barátság elgondolása. Aki József Attila halálravált következetességét, kompromisszumot elutasító éles logikáját felidézi, megérti, milyen roppant súlya van itt a vállalt következetlenségnek, a valóságot-világot elemző logikával szembeni distanciateremtésnek, a szeretet, mint minden mást relativizálni képes dimenzió fölülkerekedésének. Mert ez a szeretet nem mossa össze a különbözőt, de megszünteti a feloldhatatlan feszültség