Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

TAMÁS ATTILA: Az „Úr"-tól az „Űr"-ig (Átalakulások József Attila világlátásában)

nem a bún keresésének a kényszerűsége gyötri már. Nem is kegyetlen ősbűnöknek a megvallásával próbál maga fölött kimondásra kerülő ítéletet kiprovokálni - mint tette ezt az említett „tárgyalás" menetében a „bűnös". (Ide kapcsolhatók Sík Sándor szavai, aki József Attila volt tanárának, Galamb Ödönnek az emlékezéseire hivatkozik: volt tanítványát sokszor kínozta, hogy „érzése szerint nem volt elég jó az egyes emberekhez"." ) Igaz: a „büntetlenség", illetve egyfajta „ártatlanság" kínzó érzete még majd néhány hónappal később is visszatér, a Bukj föl az árból soraiban, ebből a lelkiállapotból azonban már nem mutatkoznak utak apa- vagy anyagyilkosságok terhének elvállalásának irányába. Nem freudi-jungi, sokkal inkább egzisztencialista fejtegetések, illetve lélekelemzések adhatnak magyarázatot ezeknek a szorongásoknak a természetére. Kierkegaard szerint „a szorongás tárgyát képező semmi mintegy fokozatosan valamivé válik... A szorongás és a semmi állandóan egymás megfelelői"; „a bűn mégiscsak valami. De mégis úgy van, hogy a bűn, amennyiben a szorongás tárgya, a semmi. A kétértelműség oka a viszonyukban keresendő; mert mihelyt a bűn tételeződik, eltűnik a szorongás és megjelenik a megbánás... megváltás csak bűnnel együtt történhet... a kiengesztelődés csak bűnnel együtt jöhet létre". Nem végtelen kíméletlenségű kafkai törvényszék elé viszi tehát itt már a vívódó önnön vétkét, hanem valamilyen büntetés nélküli vagy büntetés útján átvezető feloldozáshoz segítő isten-apának idézi föl az alakját: „szükségem van a haragodra", „csapj a kezemre mennyköveddel", „Meghalni lélegzetemet / fojtom viszsza, ha nem versz bottal..." (Nem teljesen idegenek ezek az isten-apától várt megnyilatkozások azoktól sem, melyekre halott anyjának megidézett alakját szólítja föl: „Nem hallod, Mama? Szólj rám!" - parancsol-könyörög a Kései aratóban, „ordíts reám, hogy nem szabad!" követeli a tiltást a Bukj föl az árból soraiban. - Hogy inkább a megbocsátás gyöngédségétől vagy pedig a büntetés által történő megtisztulástól reméli, hogy feloldják szorongásait, annak viszonylatában változó lelkiállapotai szerint térnek el egymástól egyes költői megnyilatkozásai.) Ez az „árból felbukás" különös helyzetében megidézett isten azonban már csak igen nagy távolságból emlékeztet A Kozmosz énekének a mindenség középpontjában álló Urára. (Nem is szólva a húszas évek kedves, megejtő természetességű isten-alakjairól.) Nem utolsó sorban azáltal tér el tőle (illetve tőlük), hogy a fölidézés gesztusai nélkül ez már nem mutatkozik a világban jelenlévőnek. Azért szólítja riadtan magához a beszélő, hogy „el ne rántsa" nélküle „a semmi sodrá"-nak ereje. A kezdetben idézett ,JCöltőnk és Kora " esetében az űri megsemmisülés vonzása ellenében a sorok írója maga vállalkozik arra, hogy szállni vágyó lelkét - „mint léggömböt kosarához" - időlegesen a testéhez kösse, itt, az egyedül-létnek a lélek erőit lankasztó állapotában a félelmet keltő istenalak haragja hivatott arra, hogy felszítsa a létezés energiáit, melyek - ellenhatásként - képesek lehetnek a hiánnyal szembesülés vállalására. Némiképp ahhoz hasonlóan, ahogy az Édesanyám... kezdetű töredék szavai szerint József Attila azért alkot lelkében istent, azért teremt magának mennyet, hogy valamiképpen hinni tudjon abban: találkozhat még valahol anyja alakjával. Akár tudatosan is vállalja tehát a „teremtés"-t, a képzelet-szülte alakban hivés lelkiállapotát: hogy valljalak, tagadjalak, segíts meg mindkét szükségemben. A Németh G. Béla által „kétségbeesetten istenteremtő könyörgés"-ként jellemzett sorok

5 Beney Zsuzsa találó szavai szerint „a tiszta hit - pontosabban: a tiszta