Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

TAMÁS ATTILA: Az „Úr"-tól az „Űr"-ig (Átalakulások József Attila világlátásában)

sóvárgás - állapotából addig a paradoxonig (ti. vezetnek), melyben Isten léte oly mértékben válik a költő pszichéjének kivetített képévé, hogy önálló feltételezése ebben a fogalmazási rendszerben - az adott költői nyelven - abszurditás".

6 (Vágó Márta emlékezése szerint József Attila az idézett Nem emel föl... megmutatásakor „dacosan és kihívóan magyarázta, hogy Istenre megint szüksége van verseiben, hiába »épült le« az analízisben. »A verset« óriási teljesítménynek érezte."

7 Korábban, isten-képzetétől való távolodásának az volt az egyik megnyilatkozása, hogy kimondta: számára „Néha mindegy; van isten vagy nincsen", most viszont a szükség erővel tételezted vele istennek a létét: „Ha szászor nincsen, akkor is istenre bízom a világot" (Csak most...). Ennek az isten-alaknak a maga mítikusságában is megmutatkozó „emberarcú" személyessége is jórészt ebből a személyes kötöttségből ered. Mert hiszen az átfogó igényű világkép-versek túlnyomó részében ugyanekkor nem ismerhetők föl ilyen szellemi lény létezésének (helyének, szerepének) a jelei. A komor Külvárosi éj, „a világ ág-bogá"-nak vonalait előrajzoló Téli éjszaka, az „egész éj" távlatait érzékeltető Tehervonatok tolatnak, A Dunánál, a Falu majd élettelen rideg vagy éppen csodálatos rendet mutató -, majd valamilyen szellem hordozására képes anyagnak a mítoszát sugallják, nem pedig a szellem primátusát. „Miben hisztek ti, makacs égitestek?" - vallatja keserű szkepszissel a csillagvilágot, s a lélek „az örök anyag" viszonylatában „a lét türelmé"-vé lefokozottan jelenik meg. Ha nem éppen a test „láza"-ként (Oda, Majd..., Eszmélet). A részvét érzése is úgy „dolgozik" az ember bensőjében, ahogy az ember mikrokozmosznyi egésze az anyagi arculatú világ tágabb összefüggésrendszerében („Költőnk és Kora"). Maga az én is csak addig létezik - „az anyag visszája"-ként -, ameddig tárgyiasítani tudja önmagát; például: ameddig a lírikus írni, alkotni tud, „amíg elkészül ez a költemény" (Ki-be ugrál...). A készülődő halál pedig az ember testében (adott esetben fogaiban) szaporodó „idegen anyag" gyarapodásában van jelen. „A végzet" alakjába öltöztetettt véletlen „licitálásán" múlik, hogy „boldogságunkat, mit rejt szerelmünk, / a gyönyörű sikert, mi rejlik bennünk" idővel vajon megvalósultnak mondhatjuk-e (Ki vagyunk osztva...). (Abban a létben, melynek az az egyik alaptörvénye, hogy „szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikat, / s így mindenik determinált." - Eszmélet). Föl kell most már tennünk a kérdést: hogy értelmezzük - hogyan értelmezhetjük ezek szerint az említett szerkesztői üzenetnek azokat a szavait, melyek a hitre vonatkoznak? Nem a versek „nyelvén"; a maguk józan műfajában („fogalmazási rendszerében") nem engedhetve meg az abszurditást. „Kedves Uram,... ön hangsúlyozza, hogy katolikus. Tehát nem hisz a buddhizmusban, a mohamedánizmusban, a protestantizmusban, a pogány mithológiákban, nem hisz a szocializmusban és a természettudományokban... Csak véget nem érő felsorolással lehetne néven nevezni, hogy mi mindenben nem hisz - Ön. Én hiszek. Marx azt írja: a vallás az emberi lényeg megvalósítása - képzeletben... Látja, ilyen »hitetlen« alapon hihetek én az összes vallásokban, az Önében is..." - irja. Felsorolásának egyik szavánál indokolt megállni: az elsőnél. Saját vallását - a kereszténység görögkeleti változatát - nem említi József Attila, ezzel szemben viszonylagos hangsúlyossággal vesz számba távolabbi keleti vallásokat. Elsőként Buddha tanításait. Merő véletlen lenne ez? „Smaragd Buddha-szobrok harmatos / gyepben a békák" - találkozhattunk a Falu egyik részletében a magyar líra e szokatlan metaforájával. Ennyi egybeesést önmagában természetesen azért még figyel-