Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

TAMÁS ATTILA: Az „Úr"-tól az „Űr"-ig (Átalakulások József Attila világlátásában)

Én nem leltem szívemben, sem az égben s e halott fényű istentelenségben szívdobogással ringatom magam, kit más-gyötörte anyám azért vert meg, mert sáppadt kézzel loptam én, a gyermek, jól tudva már, hogy minden odavan. Tekintsünk el ezúttal a sajátosan művészi vonatkozások vizsgálatától: az itt lényegében racionális nyelvet megszólaltató lírikus arról vall, hogy készségesen vállalná egy felsőbb lény létezésének tényét, vállalná akár ennek hazugság árán való tételezését iSj csak érezni tudá magán annak a - valódi vagy képzelt lénynek - a tekintetét. (Korábban a Medáliák második felében részben annak érzése vetett véget kínzó szorongásainak, hogy „rámnéz a tó, ha belé kő esett" - ez öltött később más változatot a „Levegőt! soraiban.) Másrészt annak vágyát fogalmazza meg, hogy valós - és lényegi, tényleges - bűnért bűnhődve szenvedhesse el kínjait. (Nem pedig önmagukban jelentéktelen gyermeki süteménylopások emlékeinél kelljen szenvedésének okait keresnie.) Úgy érzi azonban, hogy az ő számára nem adatott meg az istenátélésnek (akár csak az isten-teremtés árán megszerezhető isten-átélésnek is) a katarzishoz segítő élménye. - Röviddel ezt követően (ugyancsak 1935. augusztusában) írja József Attila Mint a gyermek... és A bűn című verseit is, melyek tanúsága szerint azon gyötrődik - illetve azért fohászkodik reményvesztetten -, hogy nem tud megbocsátásra találni, mert nem talál magában bűnt, melyet megbánva „meggyónva" - megszabadulhatna kínzó terheitől. „Én istent nem hiszek s ha van, / ne fáradjon velem" - mondja ki azután keserű-hetyke végszavát, magára (és majd segítőire is) vállalva (illetve hárítva) a bűn alóli feloldás feladatát. Az isten-élményhez is kapcsolódó bún (az „értetlen", de talán „zord" bűnök) problematikájához tartozik, hogy ezt előbb valamilyen tudattalan vágyaknak a jegyében keresi, anya-viszonylatban. (A töredékben hagyott kafkai „büntetőtörvényszéki tárgyalás irataiból" vett sorok közvetlenül anyja testének felfalásával vádolják, a röviddel utána született Kései sirató pedig az „Ettelek volna meg!" kiáltását hallatja, s a magát „kukacok" étkéül adás tényét rója a halott terhére.) Hasonlóképpen próbálkozott József Attila ilyesmivel apa-viszonylatban is, freudi szellemben valamilyen halványan körvonalazódó apagyilkosságot vállalva kihívóan magára. Folyóiratának, a Szép 5zó-nak a szerkesztői üzenetében azonban hónapokkal később (1936 decemberében) ezeknél már lényegesen keresztényibb szellemiségű bűn-értelmezést fogalmaz meg - ha éppen nem dogmatikus felfogásút is. Minden bizonnyal Barta Istvánhoz, konzervatív katolikus világlátású barátjához szólva fejti ki a maga eredendő bűnről formált nézeteit, melyek szerint „az a bűn, amelyet akaratlanul elkövet az ember és akkor is megbán elkövetője, ha nem büntetik érte... Bűn az ellen, akit szeretünk. Az ilyen bűn ellen nem elég nembüntetéssel küzdeni, az ilyen bűnt kifejezetten meg kell bocsátanunk egymásnak. Az ilyen bűnt meg nem bocsátani, maga is bűn..." Bölcselkedései a szeretet ellen elkövetett bűn terheiről - ennek a bűnnek mások általi elfedéséről (mondhatnánk talán így is: elrejtéséről!) s a megbocsátásra való képesség ilymódon való ellehetetlenítéséről is - szólnak. Az ugyanezidő-tájt írt Kiáltozás soraiban háromszor - refrénként - elhangzó „félek a büntetéstől" tehát föltehetőleg már ennek a bűnnek az elkövetésében vallja magát - egész emberi fajával együtt - vétkesnek,