Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

TVERDOTA GYÖRGY: „A múltat be kell vallani"

Werbőczy és Dózsa - / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben..." Végül a múlt felé fordulás azzal nyeri el teljességét, hogy tudatosítja a jelenben élő egyén antropológiai, sőt, biológiai begyökerezettségét: „az őssejtig vagyok minden ős -". Anélkül, hogy e múltba irányulás minden gazdagságát és sokrétűségét akár csak vázlatosan érinthetnénk, át kell térnünk a harmadik bergsoni alapgondolat felidézésére: A francia filozófus az emlékekhez való viszony tekintetében két szélsőséges magatartást különböztet meg. Az állatnak, mondja, nincs személyes emlékezete, csak szokásai, azaz automatizmusokká rögzült emlékei. Minél kevésbé játszik szerepet az ember életében az emlékezés, annál inkább hasonlít az állathoz. Aki azonban elszakad a jelen folyamatos kihívásaitól, s kizárólag az emlékei felé fordul, az álmodozóvá, életidegenné, szélső esetben lelkibeteggé válik. Az egészséges magatartások skálája a két véglet között helyezkedik el. Az emlékezés nem válhat öncélúvá, nem mehet a tettrekészség rovására, a jelent, sőt, a jövőt kell szolgálnia. A bergsoni emlékezetteória minden tradicionalizmusa ellenére rendkívül dinamikus. A francia filozófus folyton jelen-múlt-jövő hármasságában gondolkodik. Ezt a dinamikus hármasságot felfedezhetjük A Dunánál című versben is. A múlt lenyűgöző jelenléte ellenére sem uralkodik el a jelen fölött, hanem mindig beletagolódik az utóbbiba: „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat, s kész az idő egésze, / mit száz ezer ős szemlélget velem. // Látom, amit ők nem láttak..." De ez a múlttal felgazdagodott jelen azoknak a nagy feladatoknak a megoldási terepe, amelyet a jövő ró ránk: „török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e múltnak már adósa / szelíd jövővel - mai magyarok!". A folyam képe, amely a vers címét és témáját adja, mindannyiszor jelenmúlt-jövő eme feszültségekkel teljes harmóniáját nyújtja: „A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, / egymás ölelik lágy hullámai." A bergsoni emlékezetteóriában az emlék olyan valami, ami a problémáival szembenéző ember segítségére siet, ami lendületet ad. Az emlékezés szellemi életünk tulajdonképpeni funkciója, egészséges szellemi működésünk előfeltétele. Erre a koncepcióra alapozódik A Dunánál. A költemény világa, ez a rendezett, harmonikusan felépített, kiegyensúlyozott rendszer az emlékezet funkciója körül szerveződik. A vers lírai hőse az emlékező, s épp e tevékenysége révén tettrekész, problémamegoldásra képes ember. Az emlékezés ilyen alapvető, pozitív szerepére vonatkozólag, hála Vágó Márta emlékiratainak, van József Attila szájából származó nyilatkozatunk is: „Akkor is, amikor már gyűlölte Gyömrőit, mindig újra elmondta, hogy a hagy verseit, hiába, neki köszönheti, illetve az analízisnek, egy-egy sorra vonatkozólag is. Például A Dunánál egy soráról: »S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét «: - Ha anyám nem lett volna mosónő, ez a sor így, nem juthatott volna eszembe, de hogy eszembe jutott - magyarázta -, versírás közben, az már csak azért volt, mert akkor már feltámadtak a konkrét emlékek az analízisben. - Addig nem voltak konkrét emlékeid? - kérdeztem csodálkozva. - Nem, talán utáltam is sok mindenre visszagondolni, azért... - Nagyot sóhajtott. - Eleinte sokat sírtam az analízisben, mikor lassan jöttek az emlékek... Akkor a részletek elmosódottak voltak mondta elgondolkozva -, nem voltak képeim - megrázta a fejét, szemét kimeresztette: - Nem is tudom, hogy írtam volna tovább, mi lett volna akkor?"

12 Az idézet egyedüli paradoxona, hogy a költői tevékenységhez nélkülözhetetlen emlékező attitűdöt nem Bergsonra, hanem a pszichoanalízisre hivatkozva fogalmazza meg. Paradoxonról van szó, de nem jogtalan hivatkozásról. Mert az kétségte-