Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

TVERDOTA GYÖRGY: „A múltat be kell vallani"

len, hogy az analízisben felbukkantak elfeledett, gyermekkori emlékei. Az is igaz, hogy ezeket az emlékeket kamatoztatta művei megalkotása során. Misem bizonyítja ezt ékesszólóbban, mint hogy A Dunánál csirája éppen a Sárgahajúak szövetsége című szövegben bukkan föl először. Ami paradox ebben a hivatkozásban, az az, hogy az analízisben történt emlékfelidézésnek egészen más a természete, funkciója, mint A Dunánál című ódában felmerült segítő, pozitív, előrelendítő emlékezésnek. A felmerült emlékeknek egészen más, fájdalommal teli a tónusa. S ezzel értünk el ahhoz az emlékezet-koncepcióhoz, amely a pszichoanalitikus szövegek hátterében tapintható ki. Ezt nem könnyű olyan egyszerűen rekonstruálni, mint azt, amelyet Bergson inspirált. Részben azért, mert Freud, akire itt leginkább hivatkoznunk kellene, nem írt önálló munkát az emlékezésről, kivéve egy-két kisebb tanulmányt, illetve a legkülönbözőbb tárgyú munkáiba sűrűn beszőtt fejtegetéseket. A másik nehézség pedig épp ellenkezőleg abból ered, hogy az emlékezésnek a freudi teóriában és az analitikus gyakorlatban ennek ellenére kapitális jelentősége van. Végül pedig a József Attila-kutatás még nem szálazta szét, ha egyáltalán szétszálazható, mi az, ami a költő freudista eszmei tájékozódásából származó elem, s mi az, ami a pszichoanalitikus kúrák során megszilárdult rutinjából eredeztethető. A lényeg azonban így is megfogalmazható. Egyfelől a bergsoni emlékezetteóriával ellentétben, amely a múltat mint feneketlen kutat fogja föl, amelyből a tapasztalat meríthető, a freudi ihletésű koncepció a személyes, gyermekkori múlt emlékeinek felidézésére biztat. Ennél fontosabb, hogy a múltból felásott emlékek valamiféle elfeledett, gátlás alá helyezett egykori, a jelenlegi viselkedést zavaró lelki konfliktus maradványai, s feltárásukra el kell szánnunk magunkat, a múltat be kell vállam. Nem állhatunk meg a kellemes mozzanatoknál, vagy ahogy József Attila egy másik versében írja: a „könnyű emlékek" szintjénél, hanem mélyre kell ásnunk, olyan mélyre, ahol az eleven, fájó, behegedtnek hitt sebek lapulnak. A Szabad-ötletek jegyzékében és a többi pszichológiai iratokban, mint már említettem, a múlt ilyen irányú bevallása folyik. Tovább ez a tevékenység nem vezet rendezett eredményre, ezt csupáncsak az analitikus orvostól várhatja, remélheti a beteg. A felidézett emlékek a maguk kuszaságában, rendetlenségében, funkciótlannak tünő halmazatként vannak jelen. Ilyen kaotikus tömegként látjuk őket az említett és idézett mélylélektani vallomásokban. Végül pedig az ilyen emlékek akkor hitelesek a felidéző alany szemében, ha szégyellni való, normális esetben takargatott, a közerkölcs, az illem határait lépten-nyomon áthágó természetüket megőrzik, sőt, hangsúlyozzák. Ez, a freudi indíttatású emlékezéstechnika hozta létre a költő pszichoanalitikai írásait. De minden magyarázatnál ékesszólóbban fogalmazza meg ezt az emlékezési módot az a megdöbbent, alig leplezetten óvó, lebeszélő szándékú Németh Andortudósítás, amelyet a barát a Siesta-szanatóriumban kezelt költőről, voltaképpen inkább neki írt: „József Attila ebben a kötetében (a Nagyon fáj kötetről van szó T.Gy.) felparancsolta emlékezete mélyéből zavartalan elsüllyesztett gyermekkori élményeit, s érett fejjel, kiképzett judíciummal végigkínlódta a beléjük ragadt, tudattalan maradt megalázó érzéseket. Mi célból? Nincs rá felelet. Dacból, önkínzó kíváncsiságból, mindenesetre politikán- és költészeten kívüli motívumokból. Erről beszélgettünk ma egy hete a csendes szanatóriumi szobácskában, ahol a költő ez idő szerint alvilági felfedező útja izgalmait piheni ki. Nyugtalanságom eloszlott, mihelyt megpillantottam. A költő kéziratokat olvas, szerkeszt; asztalán egy megkezdett tanulmány kézirata. Már túl van a nehezén, ismét a régi. S mivel - hál