Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

TVERDOTA GYÖRGY: „A múltat be kell vallani"

észlelet kelti életre. Az észlelet az alannyal mindig valamiféle veszélyt vagy ígéretet közöl a környezet részéről. Az alany, hogy megfelelő választ adjon a veszélyre vagy ígéretre, múltbeli tapasztalatai, azaz emlékei felé fordul segítségért. A Dunánál első része ezzel az alapgondolattal harmonizál. Az emlékezés e verse múlt idejű igealakokkal indul, szemben például az Ódával, A város peremén, az Elégia, a Külvárosi éj című nagy világnézeti tablókkal: „A rakodópart alsó kövén ültem, I néztem, hogy úszik el a dinnyehéj". Az ódának alapul szolgáló élmény, a rakodóparti szemlélődés korábbi, egy augusztusi vagy szeptemberi időpontra utal. A hely azonban, a Sárgahajúak szövetségének tanúbizonysága szerint, nem a parlament előtti lépcső, amelynek közelébe az önmagát József Attilával is legitimálni kívánó előző politikai rendszer ültette a költőt, hanem a Szabadság-híd melletti rakodópart, ahonnan a Gellért-hegyre nyílik kilátás. A lírai hős elsőként felidézett tevékenysége a szemlélődés, a külvilág észlelése az érzékszervek révén: „néztem", „alig hallottam"; „mint aki barlangból nézi / a hoszszú esőt - néztem a határt", s a költő valóban felvázolja a látványt is, ami elébe tárul: a folyót és az esőt. Az emlékek ebből a látványból fokozatosan sorjáznak elő. Annak érdekében, hogy felbukkanásuk dinamikáját megértsük, meg kell ismerkednünk a Matière et mémoire másik alapgondolatával. Nem áll módunkban befolyásolnunk jövőnket, ha nem tudunk eközben a múltra visszatekinteni - állítja Bergson. Az emlékezet, tehát a múlt továbbélő képei folyamatosan belekeverednek az észlelt jelen képzeleteibe, sőt, helyükre is léphetnek. Az embernek lehetősége van arra, hogy azt a tapasztalatot, amelyet éppen megszerez, kiegészítse olyan tapasztalatokkal, amelyek már korábban birtokába kerültek. A jelen pillanatban észlelt képek a világról igen csekély értékűek ahhoz képest, amit ehhez az emlékezet hozzáfűz. Éppen, mert az előző, analóg intuíciók emléke hasznosabb számunkra, mint maga a jelenlegi intuíció, amelyhez kapcsolódik, az emlék kiszorítja a jelenlegi intuíciót. Ez utóbbi arra korlátozódik, hogy az emléket felidézze, hogy mintegy testet adjon neki, aktivizálja, aktuálissá tegye. Észlelni valamit, végül is csak alkalom arra, hogy visszaemlékezhessünk. Aligha szükséges magyaráznunk e gondolatok horderejét. A múlttal szemben ellenséges vagy közömbös ember, akinek az emlékezete sekélyes, e felfogás szerint a jelen rabja, szellemileg érdektelen, felületes egyén. A múlt birtoklása felszabadít a jelen szolgasága alól, egyedül ez tehet képessé bennünket arra, hogy a jelen által élénkbe állított nehéz kérdésekre megfelelő válaszokat adhassunk. A bergsonizmus a tradicionalizmus egyik változata. A Dunánál ennek a tradicionalizmusnak jellegzetes megnyilvánulása. A költő három, egymásra következő lendülettel hódítja meg a múltat. Az első lendület a személyes múlt erőt adó emlékeihez juttatja a lírai hőst: „S mint édesanyám, ringatott, mesélt / s mosta a város minden szennyesét." - idézi föl a mama képét egy hasonlat keretében, majd indirekt módon, a gyermeke gyakorlatlan kezét a papíron vezető szülők képében: „Verset írunk - ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem." Ezután közvetlenül idézi föl anyját és apját, hogy végül velük való lelki-szellemi azonosságát állítsa: „Megszólítanak, mert ők én vagyok már; / gyenge létemre így vagyok erős". Az osztályozás rideg rovatait követve, amelyeket a vers nem tart be, a másik lendülettel a személyes emlékezeten túl a kollektív történelmi múlt birtokbavételének vagyunk tanúi. Egyfelől ez csak a közösségi emlékezet, azaz a tradíció elsajátítása révén mehet végbe, másfelől pedig annak tudomásulvételét követeli meg, hogy ez az örökség nemzeti és osztályantagonizmusok mentén tagolt: „Árpád és Zalán,