Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

TVERDOTA GYÖRGY: „A múltat be kell vallani"

rizontján, egyfajta tradicionalizmus, a múlt örökségéhez való affirmativ viszony jellemzi, ami nem feltétlenül jelent egyúttal konzervativizmust. A húszas évek végétől József Attila azoknak az írástudóknak a táborába tartozott, akiknek érdeklődésében a (folyton módosuló irányban értelmezett) tradíció pozitív szerepet töltött be. A múlthoz való ilyen affirmativ viszonyt azonban nagyon tágan kell értelmeznünk. Nem jelent többet, minthogy a kérdéses személy a múltban (is) választ keres az őt jelenleg foglalkoztató problémákra. Ebbe a tág keretbe beleférnek azok, akik számára a múlt a tapasztalat kincsestárát jelenti, bátorító, felszabadító, a jövő szempontjából nélkülözhetetlen tanulságokat hordozó erőforrást. S azok is, akik a múltat sérelmek, kínok, szorongások, betegségek okozójaként fogják fel, amelytől csak úgy lehet megszabadulni, ha felidézzük, megértjük, feloldjuk a benne rejlő kényszereket, ártó hatalmakat. A múlthoz való affirmativ viszony mindkét változata jelen van abban a gondolkodásmódban, magatartásban, amely József Attilát 1936 májusában jellemzi. Az első, bergsoni ihletésű változat A Dunánál múltszemléletét, a második, freudi változat pedig a mélylélektani önvallomások múlthoz való viszonyát irányítja. S ezen túl a kései versek egyik gazdag vonulatáét: a Kései sirató típusú versekét. Vizsgáljuk meg előbb a történetfilozófiai óda múltértelmezését a bergsoni emlékezctteória alapján! A költő bergsonizmusának, ennek az évek során fokozatosan elfeledett gondolati irányultságnak bizonyításával itt nem kell foglalkoznunk. Vágó Márta és Ignotus Pál emlékezései bőséges filológiai adalékokkal szolgálnak a kérdés áttekintéséhez.

9 Magam egy 1983-ban megjelent tanulmányomban tárgyaltam a költőt ért Bergson-hatást, különös tekintettel a Teremtő fejlődés című Bergson-munka és az Eszmélet összefüggésére.

10 A Dunánál elemzésekor ellenben elsősorban a Matière et mémoire, azaz Anyag és emlékezet című Bergson könyvet kell figyelembe vennünk.

11 Vállalva a radikális leegyszerűsítés kockázatát, Bergson emlékezettanának három olyan alapgondolatát emeljük ki, amelyek az emlékezés apoteózisának, A Dunánál című versnek a kompozícióját messzemenően befolyásolták. Az első alapgondolat az észlelés és a tiszta emlék közötti dialektikus viszony kidolgozása. Bergson az embert cselekvési központnak fogja föl. Az alanynak vannak érzékszervei, amelyekre a környező tárgyak hatást gyakorolnak. Ezeket a megrázkódtatásokat bizonyos vezetékek, amelyeket idegeknek nevezhetünk, központokba, az agyba és a gerincvelőbe továbbítják. Más vezetékek, amelyek a központokból indulnak ki, az ingerületeket mozgásszervekhez közvetítik, s ez utóbbiak révén az alany válaszol a környezet által őt ért ingerekre. Ha kizárólag az alanynak a környezethez fűződő viszonyát vesszük figyelembe, megkapjuk a tiszta észlelet fogalmát. Az ember azonban különleges erőközpont, amely nem válaszol közvetlenül, mechanikusan az őt ért ingerekre, hanem maga választja meg a reagálás időpontját, módját, mértékét. Ezt a képességét annak köszönheti, hogy múltja teljes mértékben megőrződik, s szükség esetén emlékképeit képes az észlelet és a környezetre adott válasz közé iktatni. Ha teljesen elvonatkoztatunk az alanyt a környezetéhez kapcsoló összefüggésektől, tehát az észlelettől, s az erőközpontot tisztán az önnön múltjához való viszonyában tekintjük, megkapjuk a tiszta emlékek tartományát. A valóságban azonban sem tiszta emlék, sem tiszta észlelet nem létezik. Észlelésünk mindig közvetítések egész sorát, azaz emlékeink halmazát is tartalmazza, illetve tiszta emlékeink csak azért és azáltal nyerhetnek érzéki formát, ölthetnek testet, mert kölcsönvették az észleletek érzéki anyagát. Az emlékeket mindig valamely jelenbeli