Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

Vallomások József Attiláról - GYURKOVICS TIBOR: A képtelen József Attila

kotott a magyar költészetben olyan képeket, mint József Attila. Hiszen ő alkotta a legképtelenebb képeket. Tudjuk, André Breton, a szürrealisták nagy ideológusa és elmélkedője azt állította, hogy aki nem tudja elképzelni, hogy egy paradicsom belsejében lovak toporzékolnak, az ne menjen költőnek. Vagy aki nem tud könnyedén össze-asszociálni egy boncasztalt egy esernyővel a homlokán, az hagyjon fel minden reménységgel. Lehet, hogy századunk bájos szürrealizmusához ez elegendő volt, József Attila verseiben nem így jelenik meg a szürreál. J.A. legbensejéből, lénye alagútjaiból származik a képtelenség. És nem úgy, mint irodalmi eszköz, fölhasználható költői trouvaille, hanem lényének egyik legsajátosabb vonása, fogalmi reflexe, skizofrén adottsága. Mondhatnám, ő nem „csinálja", manírozza, csipkézi képeit, hanem benne „adva vannak" ezek a képek. Melyek utolérhetetlen tökéletességgel és találatban egyesítik a kép élő plaszticitását a kép fogalmi aurájával és érzelmi aranysűrűségével. Ezek a képek nem csak látszanak, hanem fájnak is. Rengeteg példát sorolhatnánk a „fegyverben réved fönn a téli ég"-től a „semmmi ágán ül szivem"-ig, mindnyájan ismerjük ezeket. Hadd idézzek néhány, talán kevésbbé ismert sort ide: Fürtöm szollakhoz volt hasonló s most hüvelyében rohadt borsó. Fekete szemei peregnek, hulló könnyemmel keverednek. Ezek az egyszerűségükben oly nemes növények micsoda skizofrén metamorfózison mennek keresztül J.A. képzeletében. Egyszeriben egyetemessé válik a kín, növényivé, természetivé, hol még a borsó puha zörgése is fáj, ugyanakkor oly személyesek, mint az emberi könny. Csupán a népköltészet kollektív, személytelen személyessége vet fel ilyen, hogy úgy mondjam, mélytudati képeket. Honnan való ez a tudás, helyesebben „tudomás"? Nem kell nagy ész hozzá, hogy megmondjuk, József Attila skizofréniájából. Azt hiszem tudjuk, ő volt a magyar költészet egyetlen skizofrén poétája. Ezt sokan már-már „tisztességtelen", behozhatatlan előnynek tekintik, sokan tudják, hogy ez az előny, ez az adottság adta azt a poklot, amelyre néki mennie kellett, hogy ilyen verseket írjon. Ebből a pokolból kerültek elő azok a versek, melyek nem csak látszanak, de fájnak is. Ez a lélektechnika tudta olyan fájdalomban abroncsolni a képeket, melyek a szétesés határáig élesek, és még éppen egybemaradnak. Hiszen a skizofrénia nem jog az alkotáshoz, nem garancia. J.A. esetében az a csodálatos, hogy - szinte szellemi erőinek és szenvedő lényének utolsó erőfeszítésével („Ki-be ugrál a két szemem, úgy érzem. /Ha megbolondulok, ne bántsatok... / Gondoljátok meg: Ezen a világon / nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, / az sincsen. Utolsó morzsáit rágom..."), szóval, szellemi erőinek utolsó erőfeszítésével még arany keretbe tudta fogni szétsiklással fenyegető, a képtelenségig kifeszített képeit. Hogy skizofrén adottsága, életszenvedettsége révén olyan mélytudati tartalmakat tudott fölhozni a szenvedés ősmúltjából, őstengeréből, mely csak ezen a skizofrén présen keresztül kapott emberi értelmet, és katarzist. Hogy úgy mondjam, a jungi generál-szaftból, hol az ember hullák közt halászik. Na, kérem, ilyen nagy költő József Attila. Nem a szürreál csinálója, aranymívese, hanem