Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

TVERDOTA GYÖRGY: „A múltat be kell vallani"

amit itt írok". Végül pedig csalásnak, szélhámosságnak állítja be a költői tevékenységét: „nemsokára indulnom kell / mutatnom kell, hogy valaki vagyok / jönnek egymásután a kéziratokkal az őrültek - minek írnak az öncsalás, szélhámosság".

5 Hát nem megdöbbentő a két eltérő típusú szöveg teljes egyidejűsége, szoros egymásra utaltsága és ugyanakkor egymást tökéletesen kizáró, tagadó volta? 1987 óta keresem erre a zavarba ejtő kettőségre és egységre a magyarázatot. A párizsi kollokviumon sem jutottam tovább annál, hogy kimutassam: A Dunánál című ódában festett önarckép, a vers világképe minden ponton ellene mond annak az emberi arcképnek, s annak a világról alkotott képnek, amely a pszichoanalitikus iratok olvasója előtt kitárul, hogy tehát a két szövegtípus egymást a földig rombolja. Korábbi gondolatmenetemből egyetlen pontot emelek ki, amely szemléletesen megokolja zavaromat és tanácstalanságomat. Hogyan jellemzi a költő prózában és versben a munkához való viszonyát? A Szabad-ötletek jegyzékének egyik vezérmotívuma a munkakényszer miatti panasz, s a munkából élők iránti megvetés: „dolgozni / mindig csak dolgozni"; „nem akarok dolgozni / nem fogok dolgozni / inkább meghalok / eddig sem dolgoztam eztán sem fogok"; „Hatvány sem dolgozik / Rapaport sem dolgozik / Illyés Gyula sem dolgozik.../ én nem akarok kapálni"; „a munkások dolgoznak / dögöljenek meg / úgy kell nekik"; „dolgozzon a Judit, a buta állat" stb.

6 A Dunánál második strófájának témája ugyancsak a munka, de mintha nem is ugyanaz az ember írta volna le a dolgozó ember fizikai erőfeszítését a hullámok gyönyörködtető játékához hasonlító sorokat: „Mint az izmok, ha dolgozik az ember, / reszel, kalapál, vályogot vet, ás, / úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el / minden hullám és minden mozdulás." Lejjebb a munka témáját az anya és gyermek közötti harmonikus kapcsolatról alkotott képhez fűzi: „S mint édesanyám, ringatott, mesélt / s mosta a város minden szennyesét." A párhuzamos hely, amelyet a Szabad-ötletek jegyzékében találunk, az idézett részlettel kiáltó ellentétet alkot: „dolgozzon a mama / dögöljön meg".

7 Az óda második részében is helyeslő értelemben bukkan föl a munka: „kapáltak, / öltek, öleltek, tették, ami kell", mintegy feleselvén a Szabad-ötletek már idézett elutasításával: „én nem akarok kapálni". A költemény sokat idézett záróstrófájában a munkához való pozitív viszony azonosulássá fokozódik: „...Én dolgozni akarok" jelenti ki a lírai hős, a munkát élete alapértékévé téve meg. Hogyan is fogalmaz ugyanekkor a Szabad-ötletek szerzője? „nem fogok dolgozni / inkább meghalok". S a vers zárósorai munkára bíztatnak: „s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés".

8 A „munka" példájával szemléltettem azt a megdöbbentő párbeszédet, sőt, dühös vitát, amelyet a költő 1936 májusában önmagával folytatott, s amelynek végeredményeként egyfelől megalkotta A Dunánál derűs, bizakodó kozmoszát, szembeállítva vele a pszichoanalitikus iratokban önnön lelkéből felidézett káoszt. Ennek a sokrétű ellentétnek egyik legfontosabb aspektusa az, amely az emlékezés, a múlthoz való viszony kérdésében a történetfilozófiai óda és a mélylélektani vallomások között megnyilvánul. A gondolatmenet további részét ez aspektus - többé-kevésbé eszmetörténeti jellegű - elemzésének szenteljük. Egy huszadik századi írástudó múlthoz való viszonya, bármennyire is leegyszerűsítjük a kérdést, dupla ellentétrendszerben fogalmazható meg. Az avantgárd elviselhetetlen tehernek érzi a múltat, s hogy gyorsabban menetelhessen a jövő felé, ledobja azt a válláról. Mindazokat viszont, akik kívül helyezkednek az izmusok ho-