Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

BÓKAY ANTAL: Modern és posztmodern poétika és életérzés József Attila költészetében - A hetedik

2.A hatok és a hetedik képi-szemantikai alakja A hatokról szóló tematikus értelmezés azonban kétségessé teszi, hogy a hetedik és az egész vers az egységes személy tipologikus-figurális szimbóluma. Erre vonatkozóan némi kétely már a hetedik szimbolikus interpretációnak áttekintésekor is felmerült. Magának a hetediknek a szintjén azonban nem lehet meggyőzően megállapítani, hogy az ellentmondás az értelmezőit vagy a szöveg következménye. A hatok - a személy-én tenorjának megjelenítésével - kiegészítik a „hetedik" hordozóit. A képi hordozó e két összetevője között azonban lényeges különbség, hogy magáról a hetedikről a költőtől semmiféle tárgyi információt sem kapunk, az ötször hatokról viszont relatíve bőséges megjelenítő tárgyiasság áll rendelkezésünkre. Úgy foghatjuk fel a verset, mint a személyét szimbolikusan megjelenítő költeményt, mely a hetedik, a szakaszok nyitó és záró részében megjelenő öt életfázis és az ötször hatok konkretizációjából áll. A modern szimbólum azonban bonyolult képi és tartalmi követelményeknek kell eleget tegyen. Goethétől kezdve, Coleridge-on keresztül kialakuló poétikai kánon szerint, de különösen Baudelaire után a költészet számára a szimbólum az absztrakt és a konkrét, a szó és a jelentés egybeesése, a lét nyelvesedése és a nyelv létesedése. A szimbólummal a költő olyan lényegiséget talál, amely a maga tárgyias egyediségében, szemantikailag autonóm textualitásával minden alkalmas egyéni értelmező számára ugyanazt az értelemstruktúrát generálja. Nem véletlen ezért, hogy a szimbólum elsődlegességét éppen a romantika kezdte hangsúlyozni, és a szimbólum a modern nyelvfelfogás modelljévé vált. Retorikai értelemben a modern szimbólum egy meghosszabbított metafora, melyben a lét egy megfoghatatlan lényegi mozzanatát helyettesíti és ezzel artikulálja egy megfoghatóbb jelenség. A szimbólum a jelölt és a jelölő uniója. Walter Benjamin Creuzert idézve négy mozzanatú meghatározást állít fel: a szimbólum „a pillanatnyiság, a totalitás, eredetének kifürkészhetetlensége és a szükségszerűség" (Benjamin, 1928. 363.) jellemzőivel írható le. A szimbólum nem temporalis, hanem a lét, meghatározó pillanatban lehetővé vált, totális átlátása; eredete voltaképp nincs, mert a lét lényegét ragadja meg, ezért a maga módján örök. A hetedik szimbolikus felépítménye már a „hetedik" szintjén is kétségeket ébresztett. Úgy tűnt, hogy a „hetedik" kép, bár szimbolikusra szerkesztett, recepciója nem a szimbólum létszerűségét követi, hanem inkább kultúrismereti jellegű. A hatok felvétele a szimbolikus szerkezetben további gyanúra ad okot. A hatok ugyanis nem metaforák, hanem mind metonímiák és metonimikus szinekdochék, mint hordozók nem helyettesítik a személy én egy lényegi összetevőjének a tenorját. Sokkal inkább arról szólnak, hogy valami, például a költészet, mi mellett, mivel szomszédosán, mivel kapcsolódva kellene történjen. A születés figuratív megjelenítése a születés helyeivel történik, és a helyek nincsenek egymás között úgy megszerkesztve, hogy a születési hely teljességét ezzel kimerítenék 5

. A lényegiséget ígérő centrum helyett térben és időben kiterjedt, szétterült és főleg: határtalan értelemmezőt kapunk. A paradigmatikus mélység helyett a szintagmatikus felszín terjedelme nő meg, az analogikus értelem-megragadás helyett asszociatív kiegészítés történik. A hatok között tehát formailag sincs lényegi kapcsolat, a figuratív építmény nem összefog, hanem szétszór, disszeminál. Ez visszahat a „hetedik" képre és megfosztja azt szimbolikus természetétől. Az a kép, amely ennek eredményeképpen - a vers első szintű forma-ígérete ellenére - működik, allegória lesz.