Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)
BÓKAY ANTAL: Modern és posztmodern poétika és életérzés József Attila költészetében - A hetedik
A pontosabb magyarázat érdekében röviden ki kell térnem az allegória fogalmára 16 . Az allegória kapcsán általában diszjunktív jellegét hangsúlyozzák. Northrop Frye (1965. 12.) szerint az az allegória, ahol „egy narratíva elemei nyilvánvalóan és folyamatosan egy másik, szimultán esemény- vagy gondolat-struktúrára utalnak, melyek lehetnek történeti események, morális vagy filozófiai gondolatok, de akár természeti jelenségek is". A modern allegória azonban ennél sokkal bonyolultabb probléma. Egyrészt az allegória több szinten is meghatározható, és lehet, hogy esetünkben nem ez a retorikai értelemben közhelyszerű definíció a megvilágító. Az allegória definiálható az (1) jelentés helye szempontjából (mond valamit és ért valami mást 17 ), (2) a hordozó és a jelentés szemantikai távolsága alapján (a hordozó és a jelentés közötti távolság a szimbólumhoz képest nagy, nincs közös szubsztancialitás)^, de meghatározható abból a szempontból is, hogy (3) az értelem és megjelenítés összekapcsolása hol történik meg (a szimbólum esetében ez a szövegben, az allegória esetében viszont az olvasás aktusában 19 ). Ez utóbbi meghatározási utat használom azzal, hogy jelzem: ebből a szempontból nézve az allegória radikálisan új kontextusba került a modern és posztmodern költészetben. A hagyományos allegória korában is úgy volt, hogy az olvasónak kellett tudnia azt a kulturális-mitológiai hátteret, amelyre az allegória támaszkodott. De ez a külső befogadói bázis, amely egyik fontos megkülönböztető sajátossága az allegóriának a szimbólummal szemben, egykor nem volt problematikus: aki az allegóriához jutott, az automatikusan ismerte a megértés mitológiai-kulturális alapjait (egy középkori moralitásjáték nézője neveltetése hátterével pontosan tudta, hogy ki jelenik meg a színen, amikor a hét fő bűn allegorikus megjelenítője lépett fel). A modern korban ez az egységes befogadói alap elveszett, túlzással: minden befogadó a maga szakállára allegorizál, azaz maga telíti élettel, értelemmel a konkrét allegorikus történet által felidézett elvont értelmet. Emiatt az allegória „nagytörténeti", kultúrtörténeti értelemteremtő technikája személy történetivé válik, és a temporalitás a mitológiák grandiózus történelméből a sokszor semmivel sem jelentéktelenebb személyes léttörténetre csúszik át. Ezzel az allegória használatának, értelemképzési mechanizmusának középpontjába kerül egy elvileg mindig birtokolt sajátossága: az értelem temporalizált, nem fix, hanem az időfolyamatban születő új és új értelmezések következménye. További következmény az allegória olvasat-függősége, leválása a szövegobjektumról, a szemantikai autonómia megszűnése a befogadó értelemteremtő kreativitása irányában. Mindezzel egy szükségszerű és ter&miő-játékos textuális inkoherencia formálódik meg, a szöveg intertextuális értelművé és nyitottá válik. Versünk esetében sajátos az, hogy az allegorikus folyamat egy olyan szövegen történik meg, amely más szempontból éppen a szimbolikusságot érvényesíti. Ez a nagy költészetben egyáltalán nem ritka paradox mechanizmus jelentősen megnöveli az értelem komplexitását, mert megtartja a szimbólumot - és legalább részlegesen annak értelemképzési erejét is, de azt egy dekonstruktiv, önmagára visszaható, önmagán működő retorikai csúsztatással allegorizálja, felnyitja. A „hetedik" egy olyan kollektíven értett vagy érteni vélt kép, amelyhez valami absztrakt értelem bármikor hozzárendelhető, azaz minden olvasója le tudja fordítani arra, amire vonatkozik, arra, hogy itt az individualitás létproblémáiról van szó. Az általános problémán túl azonban erről a vers maga keveset mond, a szimbólum meglehetősen absztrakt marad. Látszólag ezt az absztrakciót szünteti meg a hatok ötszöri felsorolása, amelyet minden olvasó saját asszociációi hozzáadásával kiegészít. A kép a logocentrikus szerkezet helyett egy másik, ellenétes szupplementáris szerkezet kínál fel (az ér-
