Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)
BÓKAY ANTAL: Modern és posztmodern poétika és életérzés József Attila költészetében - A hetedik
A tökéletesen strukturált alapra azonban teljesen strukturálatlan paradigmatikus sorok épülnek. Nem az értelemmel telített tér születik, hanem minden irányban temporálisan nyitott jelentés-teremtődés történik. Az asszociációk ugyanis nemcsak megjelenítések, hanem teremtések is. Egy-egy asszociáció ugyanis egy átélési viszony artikulációja. Nem a lét értelmében gyökerezik, hanem a léttel kapcsolatos személyes élményekben, nem mér, hanem átél. Az asszociációra építő költői felfogás nem alkotói, hanem befogadói; nem strukturáló, hanem megbontó, szétszóró; a benne képződő értelem-elemek nem centripetálisak, nem gyűlnek valami lényegi mag-értelem köré, hanem centrifugálisak, kiszóródnak a poétikai-szemantikai térbe, jelentés sokadalomhoz vezetnek. A vers ilyen értelemkezelési módja arra kényszerít az olvasót, hogy maga se próbáljon strukturált értelmet találni az asszociációk mélyén, hanem próbáljon ő is asszociálni. Az asszociáció asszociációt teremt, ezt új asszociáció tudja kiegészíteni, és az asszociációk szaporodása csak az újabb asszociációk lehetőségeinek a kibővülését jelenti. A paradigma szétárad, végtelenné lesz. A vers úgy működik, mint az álom a pszichoanalízisben: pusztán egy kiinduló pont, ami lehetőséget ad az asszociálásra, az önteremtésre. Asszociációim azonban nem elsősorban az álomról 14 , a versről, hanem rólam árulkodnak, belőlük formálom személyem. Ez a formálódás azonban az időben nem korlátolt, újra és újra megtörténik, új és új értelmet hoz. Az asszociálás nem analízis, leírás, interpretáció, hanem játék önmagammal, saját lelkemmel, testemmel. Ezt teszi maga a költő is, aki 1936-os Brassói Lapoknak adott interjújában értelmezi a most vizsgált szakaszt. Az értelmezés nem más mint annak elmondása, hogy mi jut neki eszébe az adott soroktól, azaz nem a szövegben benne rejlő értelmet világítja meg, hanem hozzáad értelmet, asszociál az egyes sorokra. A „ha költenél és van rá költség" sorról a következő értelmezést olvashatjuk: „Nem hiszek abban az emberben, aki a költészetért feláldozza az életét. A költészet megoldási kísérlet az ember számára. Azt, ami nem sikerült a valóságban, a kultúrában vagy a természetben, azt a költészetben oldja meg, avatja valósággá. A költészet az a fölöslegessé vált természet, de amely mint fölösleg vált ismét szükségessé". Kétségtelen, hogy az értelmezés, akárki írná, belemagyarázásnak minősülne, a szöveg feltételezett értelme a szövegen túlra, a befogadóba került. Én mint mai olvasó természetesen más értelmet adnék e sorhoz, más olvasó megint mást, ez zavaró, de úgy tűnik, ez a dolgok rendje. A szöveg, a vers nem egy autonóm entitás, mely hordozza saját lényegiségét, hanem az olvasatokban ad lehetőséget egy szétszóródó, sose egységesülő végtelen értelemlánc kialakítására. Ez a lánc személyes jellegű, mint ahogy minket olvasókat sem szólít a szó „Attila" néven, hacsak nem vagyunk véletlenül Attila névre keresztelve. A hatoknak eszerint nincs értelmük, semmiképpen sem akarnak hetediket definiálni, minden olvasatuk félreolvasat, amelyet egy következő félreolvasat, személyes asszociációs használat fog majd felülmúlni.
