Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)
BÓKAY ANTAL: Modern és posztmodern poétika és életérzés József Attila költészetében - A hetedik
olvasó ezért önmagáról feltételezi az adekvát megértés hiányát, törekszik elkerülni az önmagáról kialakulóban lévő rossz véleményét és próbálja megtalálni (vagy ha nem megy, odakényszeríteni) a feltételezett belső szöveg-összefüggéseket. Tudós filoszok felvilágosítják tovább, hogy a vers előzménye ismert és ott minden rendben, logikusan van megfogalmazva. Ez az előzmény Villon Apró képek balladája, melynek hetes sorozata, szintaktikai hasonlósága és témája József Attila versének „egyenes ági őse" (ízes, 1977. 593.). Sőt, perdöntő érvként az is előkerül, hogy készült hasonló modellű vers József Attila műhelyében is, szinte A hetedikkel egyidőben: ez a Mondd, mit érlel. Azonban a filológiai párhuzamok inkább félrevezetők, mint megvilágítók, mert ha az interpretátor figyelme rájuk irányul, lényeges különbségeket tesznek érzékelhetetlenné. A Villon vers tézisei arról szólnak, hogy a költő ismeri a világot („tudom, Róma mit alkotott, / tudom, hogy a cseh mért eretnek"), de nem ismeri önmagát, mert kizáródott ebből a világból („csak azt nem tudom ki vagyok"). A hetedik ezzel szemben végig azt vallja, hogy mindent ismer, elsősorban önmagát, hisz kizárólag arról beszél. De az ismereteknek, amelyek Villonnál a világ különböző dolgaiból logikusan állnak össze, József Attilánál, mint láttuk nem rendelkeznek önálló, átlátható logikával. A Mondd mit érlel pedig kifejezetten nem a személy-énről szól, hanem egy bizonyos társadalom vektorainak kereszteződésében tablószerűen megszerkesztődő egyénekről. Az egyéneket definiáló vektorok logikus felépítésűek, epikus, realista jellegűek, mindegyik reprezentál egy társadalmi viszonyokkal magyarázott értelmet. Érdemes a költői feladat itteni megfogalmazását összevetni A hetedik megfelelő szakaszával: S mondd, mit érlel annak a sorsa, ki költő s fél és így dalol; felesége a padlót mossa s ő másolás után lohol; neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé, s élete, ha van élte még egy, a proletár utókoré?! A két vers azonos témájú szakasza felszínen hasonló, a mélyben nagyon eltérő. Mindkettő definiálni próbálja a költő-lét paradigmatikus összetevőit. A modern gondolkodásban egy bizonyos megfogható dolog, jelenség kapcsán többé-kevésbé meghatározható a legfontosabb paradigmatikus összetevők sora. A kapitalizmus meghatározott periódusában például megadhatók az elnyomott osztály egyéneinek, közöttük a költőnek társadalmilag tipikus lehetőségei. Ilyen kötött paradigmákkal dolgozik minden modern, objektív társadalomtudomány (elsősorban a strukturalizmus) és ilyen paradigmasort használ a Mondd, mit érlel is. A modern költő a személyes lét rejtett paradigmáit fedezi fel a tárgyi világ egy adott darabjában. Úgy tűnik, hogy a hatok, amelyekről azt gondoltuk, hogy azok az én lényegiségének a minőségei, egyáltalán nem erre szolgálnak. Nem egy személyes egész térképei, nem strukturált lényeglátások, hanem rendszer nélküli, rendszert tagadó aszszociációs sorok. Az asszociációk egy nagyon szigorúan megszervezett, kötött paradigmatikus sorú sémára, a születéstől a halálig vezető szintagmára épülnek. Az alap megtévesztőén hasonlít a Mondd, mit érlel típusú tárgyias versek építményére.
