Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)
BÓKAY ANTAL: Modern és posztmodern poétika és életérzés József Attila költészetében - A hetedik
A következő szakaszok változóan, olykor érvényesítenek valami belső egységet a hatok egyes elemei között, gyakran azonban nem adnak semmi összefüggést sem. Általános jellemző, hogy az első pár meg van szerkesztve, aztán a következőkben szétesik, vagy véletlenszerűvé válik a szerkesztés. A második, ellenséggel kapcsolatos szakasz első párja („Egy, ki kezdi szabad napját, / egy, ki végzi szolgálatját,") világosan értelmezi magát. Á következő négy mozzanat viszont aligha mutat egységet: a „népet ingyen oktat" és az „úszni vízbe dobtak" talán a szabadon, illetve kényszerűen küzdő ellentétét rejti, de a „magva erdőségnek" nehezen köthető az „őse bőgve védett"-hez. Érdemes a költészetről szóló rész hatos sorozatát áttekinteni, különösen azért mert ez az egyetlen szakasz, ahol a költő a versben értelmezi az általa adott minőségeket (és ez az a szakasz, amit a költő maga is értelmez a Brassói Lapoknak adott interjúban). Költő az, aki „márványból rak falut", aki a közösség ősi terét megszépítő módon álmodja újra. De furcsa kép ez nagyon: abszurdnak, kényszeredettnek tűnik a márvány falu. Éhhez az emberi térhez - pozitív értelmű említésekor - sokkal melegebb anyagokat rendelnek a költők, tette így többször maga József Attila is. Ugyancsak valahogy az esemény természetével ellentétes az, hogy valaki „mikor szülték, aludt". Kínok nélkül, születési trauma nélkül lehetetlen világra jönni. Fura, értelmetlen képeknek tűnnek ezek a kijelentések. Ráadásul egymással sincsenek kapcsolatban, és nem kötődnek a következő sorhoz sem. Pontosabban a szöveg autonóm szemantikai teljessége helyett az olvasó fantáziájára van bízva, hogy talál-e valami kapcsolatot bármelyik között. A 9. sorban a költő maga értelmezi a felsorolt hatokat. Meglehetős iróniával úgy tesz, mintha mégis lenne valami alapvető összefüggés közöttük, hisz azt állítja „Kettő vitéz és tudós négy,-". A megértésre törekvő olvasó kétségtelen zavarba jön: a hat közül melyik kettő vitéz és melyik a tudós. Nem találtam megoldást, hacsak azt nem, hogy megfordítom: kettő tudós és vitéz négy. Talán az „eget mér és bólint" és a „patkányt boncol élve" nevezhető tudósnak, és akkor a többi négy a vitéz. A vitézség azonban aligha adekvát a maradék négy költői kvalitás egységesítésére. A szöveghez való viszony egészében meglehetősen paradoxon: a költő ír a költészetről egy verset, értelmezi a költészet eszközeivel ezt a verset, majd értelmezi az interjú prózájában ezt a verset. Nem az önértelmezés (költészet) értelmezése (költészetről szóló vers) értelmezésének (a költészetről szóló vers költői értelmezése - vitéz, tudós) az értelmezéséről (interjú) van szó? Az irónia - egyre érzékelhetőbben - szövegszerkesztő erővel van jelen. A kvalitások maguk is belső ellentmondásokat rejtenek, az eget mér és bólint" egyszerre tartalmazza a Téli éjszaka (mérem a téli éjszakát...) és a Reménytelenül („bólint, nem remél") egymással ellentmondásos gondolatait és a megmérhetetlen okoskodó mérlegelőjének groteszkjét. A lélek nyélbe ütése pedig az abszurdig eljutó, de tematikusán meglehetősen csúnya ironikus kijelentés. A vers értelmezője zavarát jelentősen növeli, hogy érzékelnie kell: a szöveg határozottan nem akarja megengedni neki a hatok egységesítését, egy koherens én induktív kidolgozását, hiszen játékosan hol ad, hol nem ad, azaz ezzel tagad minden belső rendszert Üzenete az, hogy akár lehetne is rendszer, az sem jelentene semmit. A vers interpretátorai azonban kétségbeesett kísérletet folytatnak azért, hogy az ilyen, meglehetősen kézenfekvőnek tűnő következtetést elkerüljék. Teszik ezt egyrészt azért, mert tudják: József Attila sokkal jelentősebb költő volt annál, minthogy ne tudott volna fél kézzel az én kvalitásaiból abszolút zárt rendszert szerkeszteni. Az
