Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

SZŐKE GYÖRGY: „Bennem a mult hull, mint a kő..." (Az emlékezés folyamata a kései József Attila versekben)

Némelyik már, mint egy szertehullt láncnak szeme, halkan elgurult... Pedig amint fogy-fogy a jövendő, egyre-egyre drágább lesz a múlt. Elgondolkodtató, hogy egyetlen, azonosnak tűnő, de nagyonis különböző töltésű és intenzitású, egymástól meredeken eltérő életrajzi háttérrel rendelkező emlékmotívum hogyan formálódik, alakul az egyes költőknél. Kosztolányinál, A szegény kisgyermek panaszai legelején: Mint aki a sínek közé esett vad panoráma, rémes élvezet sínek között és kerekek között... Szabó Lőrinc Tücsökzenéjében több, egymást követő versben is megjelenik - nem hasonlatként, hanem megélt emlék felelevenítéseként - a sínek képe mellett a vasúti híd, s a rajta álló „ámuló gyerek": vas-sínek száguldtak a végtelen felé, s ameddig csak látott a szem. vasak halottak és félelmesek s még félelmesebb, élő emberek. S a kép tovább folytatódik a ciklus következő versében: Néha megálltam a híd közepén. Lent vágányok tolatás. Feketén dübörgött messziről a gyorsvonat... Az egyértelmű múlt idő egyértelműen távolítja, helyezi két, egymástól elkülönülő síkra a gyerekkori emléket és az azt fölidéző felnőttet Szabó Lőrincnél. S ezért nem a motívum hasonlatossága, hanem a felidézés módjának kontrasztja az, ami József Attila Kirakják a fát c. versében szembeszökő: múlt és jelen, gyerek és felnőtt egy síkon él, ötvöződik, szorong. A Kirakják a fát az időszembesítésre koncentrál: nem csupán és nem elsősorban azért, mert még, már, most a létező legtisztultabb formában követi egymást, hanem azért, mert múlt és jelen szorító ambivalenciája lételméleti szintté tágul az emlékezés folyamán, az emlékezés által. A pályaudvar hídja még remeg, de már a kényes őszi dél dóromból és kiszáradt hasábfák döngenek, amint dobálják őket a vagonból. Ha fordul is egy, a lehullt halom néma... Mi bánt? Úgy érzem, mintha félnék, menekülnék, hasáb a vállamon, A kisgyerek, ki voltam, mégis él még.