Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

AGÁRDI PÉTER: József Attila és liberális barátai

mányos igényű műhöz illően filológiailag alaposan dokumentálva hivatkozik - ha kell, vitatkozva is - a Horthy-korszak magyarországi és nyugat-európai (főleg angol) történeti feldolgozásaira, értelmezéseire. Szembeszáll azzal az 50-60-as években Nyugaton és Keleten egyaránt - bár különböző előjelekkel és következtetésekkel - divatos felfogással, sőt hallgatólagos egyetértéssel, amely leértékeli a tágan vett szellemi baloldal meghatározó szerepét a két világháború közötti magyar társadalmi-kulturális mozgásokban. Az 1918 előtti radikális és modern áramlatok, valamint az ellenforradalmi korszak hivatalos és szélsőjobboldali törekvéseinek felvázolása után a szélesen értelmezett intellektuális baloldal fórumait, műhelyeit és egyéniségeit, illetve vitáit mutatja be, különös tekintettel Gáspár Zoltánra, K.Havas Gézára, József Attilára, Kassák Lajosra, Nagy Lajosra, Szász Zoltánra és Zsolt Bélára. Miközben élesen vitatkozik a „haladás" és a „baloldal" kategóriáit a kommunistákra leszűkítő sztálinista irodalomfelfogással, nem esik az ellenkező hibába, hogy t.i. a kommunistákat - köztük esetenként a baloldali torzulásokat is realizáló és igazoló intellektueleket - kirekessze a körből. Sőt: a bolsevizmust elutasítva is van érzéke az iránt, ha jelentős, nagy formátumú marxisták, kommunista ihlettel, öndefinícióval és hittel is (akarva-akaratlanul) - úgymond - művészi, értelmiségi, tudományos vagy ideológiai oppozíciót, lázadást képviseltek a sztálini ortodoxiával szemben. Ugyanakkor - élesen elutasítva a legkülönbözőbb konzervatív, antiliberális, fajvédő, nacionalista, tekintélyelvű, szélsőjobboldali eszméket ( s ezek öncsaló radikális populista, álplebejus változatait) - tisztelettel szól azokról, akik szembefordultak saját ilyen természetű gyökereikkel és velleitásaikkal s a szellemipolitikai népfront áramába kerültek (Szekfű Gyula, Teleki Pál, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szabó Dezső stb.). Ignotus Pálnak később sem okozott történelmi problémát, hogy a baloldal fogalma alá - a hazai és németországi szélsőjobboldali radikalizmus elleni fellépés, az antifasizmus szellemében, egyúttal a szociális problémák gyökeres megoldásának igényével - egyaránt beletartozzanak polgári liberálisok és népfrontos kommunisták, de természetesen a modern polgári radikális és a demokratikus szocialista (szociáldemokrata) irányzatokból összeötvöződő remélt főtengely mellett. A jobbés a baloldalt, a politikai-eszmei táborokat polarizáló történelmi kihívás, a „fő kérdés" 1933 s főleg 1938 után ugyanis nem pusztán, nem elsősorban szociális, nem tisztán osztálytermészetű volt, hanem (persze végső soron ezzel is összefüggésben) döntően a népek sorsát érintően egzisztenciális, vagyis emberjogi és antitotalitárius természetű. A demokratikus államiság és a nemzeti lét megmentése, illetve megteremtése volt a tét. Minden belső különbséggel, sőt vitával együtt s a sztálini téboly minden - a baloldal számára is végzetes - tragédiája ellenére ez „rántotta egybe" a kapitalizmus vagy szocializmus', a magántulajdon vagy köztulajdon vitájában egymással élesen és ideologikusan - s egyébként elvileg joggal - polemizáló demokratikus, liberális és szocialista áramlatokat. Ettől lett ott és akkor a „baloldal" egyszerre antifasiszta, nemzeti érzékenységű és européer, földosztáspárti, munkásvédő és liberális jogállami orientációjú, kisebbségvédő és az antiszemitizmus elutasítását is nemzeti kötelességnek tekintően humanista. Vagyis: jobboldalellenes. S ez virtuálisan és ténylegesen így volt még akkor is, ha - miként ezt a Lukács György és Ignotus Pál közötti 1945-46-os levélváltás is visszaidézi - a „lenf'kontra „fent" szociális harcát sem sikerült - nem is volt lehetséges - mindig szervesen összekapcsolni az „antifasiszta baloldaliság" kontra