Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

AGÁRDI PÉTER: József Attila és liberális barátai

nulmányának zárásában. Nem mintha - tegyük hozzá Ignotus szellemében - nem lenne magyar hagyomány is (hiszen éppen erről szól a Deák Ferenc-esszé), hanem mert a liberalizmust 1937-ben már nem elsősorban történelmi jogcíme, hanem „nemzeti sorskérdés" volta legitimálja. Izgalmas kutatási kihívás feltárni a „legbaloldalibb", legradikálisabb magyar liberális, Jászi Oszkár szellemi örökségének és József Attila eszmeiségének a párhuzamait, netalán kölcsönhatásait. A hatásnak, illetve az egymásra figyelésnek közvetlen írásos nyomáról nem tudok; de Jászi roppant terjedelmű hagyatéka, levelezése még tartogathat meglepetéseket. Valószínűtlen, hogy az USA-ból Magyarországgal elsősorban Csécsy Imrén és Vámbéry Rusztemen (József Attila védőügyvédmentorán, Századunk-béli szerkesztőjén

15

) keresztül érintkező magyar szociológustörténész, aki Ady „után" is megőrizte kulturális-irodalmi fogékonyságát is, ne hallott - ne olvasott - volna a költőről. József Attila szintén kellett hogy ismerje a Bécsi Magyar Újság, a Világ az 1927-es Korunk, a Századunk Jászi-írásait, s talán a tudós magyar nyelven publikált könyveit is. Jászi Oszkár „liberális szocializmus"-t hirdető felfogása pedig - ha nem azonosítható is - erősen rokonítható József Attila s baloldali-liberális barátai 1934 utáni vívódó, „demokratizáló-humanizáló" marxizmus-értelmezésével.

1 Jászi Oszkárnak a 30-as évekbeli magyarországi népiurbánus vitával kapcsolatos tépelődő, némileg túlkompenzáló álláspontja - amelynek a legélesebben talán egy, József Attila halála után publikált, Hatvány Lajossal vitatkozó cikkben

17 adott hangot - mindenesetre érdekes szövegösszefüggésbe helyezi az „urbánus" Szép Szó, illetve József Attila feltételezhető megítélését. A saját generáció áramában Az elmúlt évtized irodalom- és eszmetörténeti kutatásai, rehabilitációs és feltáró jellegű szövegpublikációi végre gyökeres és pozitív fordulatot hoztak József Attila nemzedéke liberális íróinak, publicistáinak a nemzeti kultúra értékrendjébe való „visszaiktatása" terén. E fiatal intellektuel-csoport elhallgattatása és elhallgatása, értékeik lekezelése - csakúgy, mint a szociáldemokráciáé - korántsem csupán a keresztény-nemzeti konzervatívizmus, valamint a szűkkeblű bolsevik dogmatizmus bűne: jócskán köszönhető a kizárólagos vagy hegemón nemzeti illetékességre önkinevező módon igényt tartó népies radikalizmusnak is. József Attila egész világképe, kapcsolatrendszere másként, sokoldalúbban látható ennek a liberálisszociáldemokrata nemzedéknek a teljesítménye és eszmerendszere tükrében; persze anélkül, hogy ez az újrafelfedezés szükségszerűen a kompenzáló apologetika új egyoldalúságába vezetne. Ismert, milyen tisztelettel és szeretettel írt ajánló sorokat Márai Sándor A Toll 1934. november 15-i számában József Attila tervezett verseskötete elé, s mennyire fogékony és érzékeny cikkben emlékezett meg róla az 1942-es budapesti újratemetés alkalmából.

18 Nemrég került napvilágra a köztük lévő - fokozatosan bensőségessé váló - viszony értékes dokumentuma, Maráinak József Attilához írott - a Nagyon fáj dedikált példányát megköszönő - levele.

19 Nehéz elképzelni különbözőbb életformájú, habitusú két írót, mint őket, mégis többről lehet itt szó, mint pusztán kölcsönös értéktiszteletről és minőségérzékről. A demokratikus baloldali elveit következetesen őrző, de a szektariánus polgárellenességet - önkorrekció révén meghaladó József Attila a 30-as évek közepén számos szemléleti, erkölcsi értékre nyílhatott ki a tartásos polgár, a humanista citoyen világképében. Többre mint az