Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

N. HORVÁTH BÉLA: József Attila és a népi írók

szavak a kultúra és közösség viszonyában a XIX. századi romantikus népfelfogásra hagyatkozik: „a magyar közösség elvét éppen a nép, a parasztság alapozta meg mélységesen atyámfia elnevezéssel, a fonók együttes munkájával és közös dalaival". Ezen érvelés szerint a kultúra, a folklór formálta a népet közösséggé, ennek identitását pedig egy fogalom tükrözi. József Attila itt nem részletezi, s nem bocsátkozik etimológiai fejtegetésekbe, bár az egész cikk a magyar nyelvet védi a felesleges idegen szavak használatától - a barthás társaival szemben. Nyelv és társadalom, nyelv és valóság összefüggéseit pedig a következő megállapítása értelmezi: „Holott minden valóság alakjában való, a magyar gondolat alakja a magyar nyelv, a nép lelke". Az itt még körvonalazódó, s az Ady-vízióban axiomatikusán tételezett elvet („A nemzet közös ihlet") bontja ki a Magyar Mű és Labanc Szemlé-b&n. Kijelenti egyfelől: „Márpedig a míveltség közös szemléleti rend, amelyet a szemléleti formák, tehát a nemzet, a nyelv is határolnak." Másrészt pedig elutasítja a Magyar Szemle nem teljesen alaptalan - vádját, az idegen eredetű kultúra kirekesztésének szándékát. József Attila - ha sajátos logikával és megfogalmazásban is - itt azonosul a népi gondolattal: „a nemzet és így a kultúra hordozója, fenntartója a nép". Ugyanakkor azonban a „néppel" szembenálló rétegeket nem származás alapján különíti el, hanem azok idegennyelv használata okán. Ugyanez a gondolat tér vissza a Ki a faluba érvelésében, némileg erőteljesebb megfogalmazásban. Az idegennyelviséget „kurucos" retorikával a sváb jelképezi. Ám hangsúlyoznunk kell, József Attila nem veszi át a szerzőtárs, Fábián Dániel antiszemita kitételét, nem is szól sem itt, sem korábban a zsidóság kulturális és gazdasági szerepéről. Márpedig a Szabó Dezső-i örökség a barthás mozgalom - ez idő tájt költőnkhöz igencsak közel álló - képviselőinél, Féjánál, Lakatos Péter Pálnál az antiszemita nézetekben tovább hagyományozódik. A József Attila-i értelmezésben a népi kultúrát a Magyar Mwben a folklór reprezentálja, a Ki a faluba viszont az „eleven kultúra", azaz a parasztság szociokulturális viszonyainak megismerését tartja követendő elvnek. A röpirat folklórértelmezése is kettős. Egy-egy megállapítása visszautal a XIX. századi irodalmi népiességre: („Balassa maga akkor nagyságos, amikor a népköltészet édes magoslatairól tekint szerte (Hogy Júliára talála, így köszöne néki) és nem akkor, amikor jóllehet kényszerűségből idegen míveltséghez folyamodván Credulusszá változik"), túlértékelve a népnyelv színességét, gazdagságát. A folklóralkotások affinitásáról szóló fejtegetései, illetve az archaikus folklórt reprezentáló példái, magyarázatai viszont cáfolják a felszínes faluképet, illetve a paraszti kultúra misztifikáló értelmezését. Költői gyakorlata ennek eleven bizonyítéka. József Attila első barthás korszakát vázlatosan értelmező elemzésünk (terjedelmi okok miatt nincs módunk a nemzedéktársak nézeteivel való összevetésre) - a (későbbi) népi írókkal való szoros kapcsolatot a származástudat, s az abból eredő költőszerep logikus következményeként tekinti. Ám költőnk sajátos kultúrafelfogása, s az ezt leképező művei, az autonóm szellemiségből következő egyéni, eredeti gondolatok (már ebben az időszakban is) jelzik a mozgalmon belüli másságát. Barthás társai a Babits-affér idején - ha nem is teljes önzetlenséggel - melléállnak, értő kritikák jelzik befogadását. Ugyanakkor azonban ezek az elvi különbségek is szerepet játszhattak abban, hogy a falut, a folklórt soha meg nem tagadó József Attila a népi-urbánus vita kiéleződése idején, az Új Szellemi Front asszóiban hajdani társaival szemben foglal állást. Eredendő és épp a barthás korszakban edződött baloldali gondolkodásmódja logikusan került szembe a kormánnyal lepak-