Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)
N. HORVÁTH BÉLA: József Attila és a népi írók
egy-egy műben, az életpálya különböző szakaszaiban. József Attila és Vikár Béla személyes kapcsolatát, kölcsönös megbecsülését a szakirodalom már bemutatta. 16 Az 1932. decemberi első találkozást azonban előlegezte a költőnek a Kalevala iránti rajongása. Hogy az 1909-ben megjelent fordítás-átköltés mikor került József Attila kezébe, nehezen datálható. Ha szegedi tanára, Mészöly Gedeon hívta fel figyelmét, s erre vonatkozik a Nem én kiáltok 1925-ös dedikációjában a „rokon módjára keressen szép, örökös tartományaimban" sor, 17 akkor nehezen érthető a Kalevala évekig tartó mellőzése. Az első jellegzetesen kalevalás hangzás („Nosza költő! Holt a holdad; / köldököd kötél!") a Magyar Alföld-ben, 1928. nyarán bukkan fel, s aligha véletlenül. Szabolcsi Miklós utal rá, hogy 1928-ban egész sorozat, egy verstípus születik a magyar falu, a magyar parasztság gondjairól. 1 Persze nemigen van a költőnek olyan életszakasza, amelynek verseiből hiányoznának a paraszti valóság elemei, ám mégiscsak feltűnőek a Luca-, a Márta-versek ilyen részletei. Úgy véljük, a költő társadalmi érdeklődésének, barthás készülődésének a jelei ezek. Részvétele a HID körében, ismeretsége az erdélyi irodalommal (Tamási Áron, Dsida Jenő) táplálhatta folklór iránti érdeklődését. Annál is inkább, hisz ugyanitt találkozhatott Kodály programadó írásával (Mit akarok a régi székely dalokkal?). 19 A zeneszerző a „megújulás útjaként" a legősibb folklórrétegnek tartott székely dal és' a „magyar dal" egymásra találását mutatta fel. Az értelmiség felelősségére apelláló mondata pedig visszatér - ha pontatlanul idézve is - a Ki a faluba egyik fontos argumentumában: „Budapestről Párizsba rövidebb volt az út, mint Kászonújfaluba." József Attila jól ismerte a folklórt, a folklórgyűjteményeket, azaz a Kodály-programban megfogalmazott elv, az archaikus és nem felhígult felszínes dalköltészet felértékelése a dzsentroid, magyarnótás közízléssel szemben, nála természetes egyetértéssel találkozhatott. Ezért is idézte a zeneszerzőt 21 , másrészt, Győry Jánossal vitatkozva a népköltészet értékeiről mint megfellebbezhetetlen bizonyítékot mutatja fel a Kőmíves Kelemen, a Júlia szép leány és a Nagyhegyi tolvaj balladákat. Ez utóbbi két versszakát idézi és így folytatja: „És általában hol, kinél találunk olyan versekre, aminő a Júlia szép leány vagy olyan minden expresszionizmussal vetélkedő, mégis világos, tiszta és minden átdolgozás nélkül is »kultúrértékeket« jelentő, mélységében megrázóan „ható« dalra, aminő ez az idézet?" Azaz tehát, mint ahogy az etnográfia, etnológia, etimológia mélyrétegeit egy gondolati rendszer kiépítésére kívánta alkalmazni József Attila, poétikájában az archaikus folklór töltötte be ugyanezt a szerepet. A barthás tanulmányai idején szólal meg félreismerhetetlen hangzással verseiben a Kalevala is, mint az archaizálás egyik utolérhetetlen példája és gyűjteménye. A népi írók gondolatrendszerében meghatározó szerepet játszó népköltészet, mint amely a nemzeti kultúra újrateremtésére - vagy egyeseknél kultúramentésre - hivatott, a József Attila-i értelmezésben tehát nem azonos a „falu" kultúrájával, és semmiképp sem a népszínműves, népdalos alkotásokkal, hanem a régi stílusú, archaikus művekkel. Mint amilyen a Kalevala világa, nyelyezete is. József Attila sajátos népköltészetértelmezése és barthás korszakának világképe az 1929-30-as verseinek némelyikében jelzésszerűen tűnik fel csak, másokban markánsan kirajzolódik. A korszak egyik meghatározó, ha poétikailag nem is legsikerültebb műve, az Akácokhoz. Ez József Attila Előőrsbeli „állásszerző verse" 21 és a kétszövegűségnek leginkább tápot adó műve. 22 A fa mint egy magatartásmód jelképe a költészet ősi toposza. József Attila azonban az akácot, mint az alföldi táj jellegzetes és a homokot megkötő, a földet megtartó fáját választotta jelképül. Az „édes táj", az „odvas falu" népi ideológiájú szolgálata („kössünk lágyan zsongva")
