Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

FEJTŐ FERENC: Levélesszé József Attiláról

Judit asszonnyal élt és a viszony köztük sokszor feszült volt. De néhány nap után mindig felocsúdott és a keserves állapotait mint egy lidércálmot, elfelejtettük. Késót>b sem hittem, nem akartam elhinni, hogy gyógyíthatatlan. Mikor hallottam először József Attiláról? Azt hiszem 1931 végén. A Bartha Miklós társaság egyik ülése után egy Lakatos Péter Pál nevű nyomdász-költő meghívott magához továbbfolytatni a megkezdett vitatkozást. És miközben gyönyörű szép felesége a konyhában készítette a vacsorát, Lakatos Péter Pál előhúzott íróasztala fiókjából egy könyvecskét, és felolvasott egy verset. Nincsen apám, se anyám. Hogy mondjam? A vers egyenesen szíven ütött. Akkor éreztem csak ehhez hasonlót, amikor gimnazista koromban Havas Géza iskolatársam Ady Endre Vér és Aranyai adta a kezembe. Vagy amikor először hallottam zágrábi zongorista unokatestvéremtől, Miklóstól Debussy Elsüllyedt harangját. József Attilának hívják, mondta Lakatos Péter Pál. Mivel látta, mennyire felindított a vers, a hangja, a zenéje, hogy többször felolvastattam, kérdezte: - Meg akarod ismerni? Elmehetünk hozzá; nagyon kedves fiú. És már mentünk is, bejelentés nélkül - akkor a mi körünkben még nem volt telefon - a Székely Bertalan utcába, a gangra nyíló lakásba, ahol Judit a kis konyhában mosogatott, Attilát pedig az ebédlőasztalnál találtuk. Olyasvalami történt, amit a franciák coup de foudre-mk, villámcsapásszerű szerelemnek vagy barátságnak hívnak. Attila akkor már a kommunista párt tagja volt, én magam pedig átmeneti állapotban, még Szabó Dezső hatása alatt, akivel Pécsett találkoztam és akit Budán többször viszontláttam a Philadelphia kávéházban, de már a marxizmus szelétől megérintve, amelynek Danziger (Agárdi) Ferenc és Horner (Kátai) Miklós próbáltak meghódítani. Ok József Attilának is jó barátai voltak. Általuk ismertem meg Müller Lajos nyomdászt és Sándor Pált, a Társadalmi Szemle című fél-legális folyóirat szerkesztőjét. 1932 áprilisában határoztuk el Attilával, hogy megpróbálunk egy komoly társadalomtudományi és filozófiai folyóiratot indítani. Á címe már megvolt: Valóság. Csak pénzt kellett szerezni hozzá. Akkor már nyakig voltam a marxizmusban és érintkezésben a kommunista ifjúmunkás szövetséggel, annak egyetemi csoportjával. Sándor Páléktól kaptunk is szubvencióra ígéretet, azzal a feltétellel, hogy a folyóiratot ketten jegyezzük. Ma sem értem, hogyan történt, hogy bennem, teljesen ismeretlen fiatal író-inasban, jobban megbíztak, mint József Attilában, akit én már akkor mesternek tekintettem... De hát így volt. Úgy látszik, Attilában jó ösztönnel meglátták a pártketrecekbe nem illő jövendő eretneket. A botrány már a folyóirat megjelenése előtt kitört, amikor elvittem Sándor Pálnak a lap anyagát, József Attila Egyéniség és valóság című cikkével. Sándor Pálék egyszerűen érthetetlennek minősítették ezt a hegeli zsargonban készített írást és most, újraolvasva, azt hiszem igazuk volt. Én valamelyest értettem belőle, mert Attila jó néhány éjszakán át elmagyarázta, mit akar mondani. Kértem is, mielőtt nyomdába adtuk volna a tanulmányt, hogy fordítsa le legalábbis a munkásolvasók részére Hegelről Marxra, ha már nem magyarra, de Attila megkötötte magát. Mint ahogy Baudelaire a burzsoákat, nyilván úgy akarta ő is epatírozni kávéházi vitapartnereit hegeli fejtegetéseivel, amelyekben a „tárgyi és alanyi valóság" viszonyáról volt szó. Hűvösvölgyi kirándulásaink alkalmából, napfürdőzés közben, Attila szívesen mutogatta megfeszített karizmait, hogy milyen erős is ő. Valahogy így akarta fitogtatni bölcseleti tudását is. Ami legjobban zavarta Sándor Pált, Schönherz doktort, Madzsar Józsefet, a párt értelmiségi főellenőreit Attila cikkében, az a mód, ahogy a hegeli dialektikát a Freud szerint értelmezett szexualitással