Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

FEJTŐ FERENC: Levélesszé József Attiláról

összekeverte. Például Attila azt írta - és ebben nem is tévedett, hogy „a kor, amelyben a társadalmi alany a társadalmi tárggyal egyre élesebben szembekerül..., egyéniségi viszonylatban a neurózisok kora". És hozzátette, nyilván személyes tapasztalat alapján, hogy „a neurózis megnyilvánulása zavar a koituszban, a koitusz pedig, amint a pszichoanalízis igen helyesen tételezi, szociális aktus, társadalmi tevékenység. A neurotikus egyén vagy orgazmus nélkül koitál, s így e társadalmi folyamatban pusztán a társadalmi tárgy technikai szerepét tölti be, vagy csupán libidója van... és éppen mint puszta társadalmi alany válik az orvosi kezelés társadalmasítandó tárgyává" stb. Sándor Pálék, akik mint jó kommunistákhoz illett prűdök is voltak, alighanem a saját zsargonjuk karikatúráját látták Attila eme mondataiban és legalább ezt a részt ki akarták cenzúrázni. Igyekeztem közvetíteni, de Attila hajthatatlan volt. Én meg végül is megértettem velük, hogy József Attilát úgy kell elfogadni, amilyen. Szóval a cikk megjelent, de nem sokan olvashatták, mert a folyóirat megjelenése napján engem letartóztattak és a lakásomon levő néhány száz példányt elkobozták. Börtönévem alatt - 1932 júniusa és 1933 júniusa közt - József Attila többször meglátogatott a Gyűjtőfogházban és az egyik ilyen látogatása alkalmából közölte velem felháborodását amiatt, hogy a szociáldemokrata porosz kormány elkergetésében a német kommunista párt együttműködött a nácikkal. Ebből a felháborodásból született meg Attilának az Új Harcos című kommunista lapba írt cikke: Az egységfront körül, amely hosszú vitákon át Attilának a KP-ból való kizárásához vezetett. Tverdota Györgynek és Horváth Ivánnak tökéletesen igazuk volt abban, hogy mítosznak minősítették az annyiszor megismételt állítást, amely szerint Attila betegsége és öngyilkossága üldöztetésén, mellőzésén és a párttal való szakításán alapult volna. Akarva, nem akarva, József Attila saját magát zárta ki a pártból, amikor 1933 tavaszán, Hitler hatalomrajutása után, megírta a cikkét, amelyben ítéletet mondott „az önnön marxizmusukba beleveszett hivatásos forradalmárok" fölött és kijelentette, hogy „a békés átalakulás idealizmusára (amelyet a szociáldemokraták szemére vetettek)... az teszi hajlamossá a proletárok nagy tömegeit, (hogy) a proletároknak csak rendkívüli történelmi körülmények között nincs láncaikon kívül vesztenivalójuk - általában azonban van vesztenivalójuk: az életük." Továbbá: ,A »szocialfasizmus« jelszava (amivel a szociáldemokratákat illették) - írta - nyilván azt célozta, hogy munkásokat hódítson el a baloldal zászlaja alá... s akkor itt (lesz) az ugrás pillanata, a proletárdiktatúra. Azonban utópia azt hinni, hogy politikailag tevékeny munkások többségének diktatúrájával a szocializmus fölépíthető. Ilyen diktatúra lényegében csak ideig-óráig tarthatja magát". A proletárdiktatúra elítélése, az oroszországi perekre való célzások a cikkében abszolút ellentétbe hozta József Attilát a magyar KP és a Komintern politikájával és eszmerendszerével, amely a szociáldemokráciában látta a fő ellenséget. Nemsokára ezután már József Attilát is szociálfasisztának bélyegezték. Azt már többször megírtam, hogy ő mutatott nekem egy, ha jól emlékszem sokszorosított pártkiadványt, amelyben kizárásáról volt szó és amely talán egyszer elő fog kerülni. Azt is megírtam, hogy amikor 1933 decemberében, néhány hónappal börtönből való szabadulásom után Rózsival összeházasodtunk, a vacsorát feleségem édesanyjának Pipa utcai lakásán, négyesben fogyasztottuk el, igen jó hangulatban, Attilával és Judittal, akik késő lévén már Zuglóba villamoson visszatérni, a földre tett matracon, mimellettünk töltötték el azt az éjszakját. 1934 közepén lettünk szomszédok. Akkoriban ő vitt el a Conti utcába, a Népszava és a Szocializmus szerkesztőségébe, Mónus Illéshez. S így lettem, Attila hatására és