Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

SZIGETI LAJOS SÁNDOR: „iramló fényt a tengeren" (Menekülés- és teremtésmítosz József Attila lírájában)

születést megelőző stádiumban és a megszületés pillanatában, ugyanakkor elhallgat a költő, a „csöndbe tér" a vers a „magára ismerés" pillanatát követően, az elmondhatót - az életet - már föl sem villantva, csak sejtetve a két sornyi űrrel. Ez a versvégi csönd a kimondott szónál is beszédesebb, a kimondhatónál is mélyebb peszszimizmusról árulkodik. Ugyanaz a keserű, önmardosó gúny olvasható ki e versből, mint amilyennek a 32 évvel ezelőtt kezdetű prózai írásában lehetünk tanúi: „32 évvel ezelőtt - a fegyintézet nyilvántartó könyvei szerint pontosan, 1905. április 11-én este 9 órakor - lázadás, kémkedés, rám bízott titkok elárulása, szeméremsértés, közveszélyes munkakerülés, állandó botrányokozás, beteges hazudozás miatt örökös dologházi fenyítésre ítéltek, kilenc hónapig tartó vizsgálati fogság után, elutasítva kegyelmi kérvényemet, átutaltak a javíthatatlan bűnözők világába. A nyomozás eredménytelenségét a hatósági közegek kínvallatási adataival palástolták s a kínvallatás, mondhatom, egy örökkévalóságig tartott. Hiába hangoztattam ártatlanságomat, a bíróság a nyomozati jelentést s a kikényszerített beismerő vallomást fogadta el az ítélet alapjául..." A prózai önvallomás teljes szövegét idéztem, a szöveget záró három pont is ugyanazt a hiátust, az élet folyamatát hivatott keserű-groteszk módon jelezni, mint a vers zárószakaszának „csonkasága". A tartalmi elemek, motívumok hasonlósága valószínűsíti, hogy születésnapját „ünnepelhette" velük a költő, mint a Születésnapomra című versével és a talán legszebb anyaversével, a középkori Máriahimnuszok

13 közvetlen hatását mutató, a léten túli létre vonatkozó teremtést megszólaltató Édesanyám, egyetlen drága kezdetűvel: Édesanyám, egyetlen drága, te szüzesség kinyílt virága, önnön fájdalmad boldogsága. Istent alkotok (szivem szenved), hogy élhess, hogy teremtsen mennyet, hogy jó legyek s utánad menjek! Hogy e kései versekben mennyire kozmikussá, transzcendessé válik az anya képzete, azt mindennél jobban megerősíti a tény, hogy 1936. január 9-én újraközli a költő Mama című versét; az újraközlésben nem is annyira az apróbb interpunkciós szövegeltérések a lényegesek, hanem az, hogy új címet is ad korábbi versének a költő, s az új cím így hangzik: Mennybemenetel. Az esztendő végén a halálképzethez is társul a tenger képzete s meglepő módon, a hozzárendelt ige miatt a másik őselemhez, a földhöz válik hasonlatossá: „Eltöm a föld és elmorzsol a tenger: I azt mondják, hogy meghalok." A Flóra-szerelem azonban kiszabadítja képzetei szorításából s az „űri szemle" szépségének örülnek a versek, s még a bolygók kihűlése sem kelthet félelmet: „Mert a mindenség ráadás csak, / az élet mint az áradás csap / a halál partszegélyein / túl, űrök, szívek mélyein / túl" (Flórának), „A megbántott Föld ha kihűl, / ég Flórám és szivem szerelme." Amikor vissza-visszatérnek a harmincas évek elején megfogalmazott negatív képzetek, éppen a víz, az éltető nedvek hiányát észleli, ezzel csak a szerelem követelését tudja szembeállítani: „Száradok, törődöm, / korán elöregszem. / A sivatag földön / álmatlanul fekszem. / (...) Ifjíts meg, bocsánat! / Flóra szép szerelme!" Hasonlóan formálódik meg egy ekkori töredéke is: „elepedt kedvem, elapadt nedvem, / elszáradt ág