Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

SZIGETI LAJOS SÁNDOR: „iramló fényt a tengeren" (Menekülés- és teremtésmítosz József Attila lírájában)

világ nem végzi el helyettem az anyagcserét! Idegen tárgyak kellenek, hogy élhessek, meg kell telnem és ki kell ürülnöm, hogy ismét megtelhessek a kiürülés végett. Amily magától értetődő élet és boldogság volna az élet az 1. [tétel] szerint, olyan értelmetlenség és boldogtalanság az élet így." De, honnan e hisztérikus görcs, e rettenet („rémület szökellt"), hiszen még mindig ugyanazon a létszinten mozog a vers. Az első szakasz pozitív elemei azonban negatívvá válnak, a „lágy, habos víz" itt „locska őselem" lesz, s egy hideggé vált világ veszi körül a lírai hőst („a víz kihűlt és nagy hideg zuhant rám hirtelen"), a változás gyorsaságát, a magzattal szembeni kíméletlenségét mutatja a kívülről jövő mozgást érzékeltető ige, a hideg jelentését pedig még fokozza is a jelzője s végül a határozó is zaklatottá teszi a szakaszt, a harmadik-negyedik sor pedig a körülmények hirtelen megváltoztatásával szembeni tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot és a harmónia elvesztésével járó fájdalmat panaszolja. A születés előtti lét utolsó pillanatát érzékelteti az utolsó sor archaizáló igei szerkezete, a „kiáltottam vón", a „locska őselem" pedig a magzatvíz, kihűlése a harmónia megszűnte, azaz a szülés-születés megkezdődése; az első versszak harmóniájával, végtelenségérzetével szemben a második a bizonyosság, a valóra ébredés megsejtése. Érdekes, hogy a Medáliák második szakaszában is a kéziraton a „most lelkem: ember - mennyem odavan" helyén cz állt: „a csillag rámzuhan", ez az elháríthatatlan katasztrófa képzetét kelti, az élet szinte rázuhan az emberre, ez jelentheti a születéssel járó megrázkódtatást s a tragikus létet is.

11 A harmadik szakasz pedig a magzat első igazi nagy félelme - magától az élettől, mely mint halál jelenik meg érzékei, ösztöne számára, szemben azzal a harmóniával, nyugalommal, melyben eddig „élt", melyet eddig életként érzékelt, „értelmezett", a szülés-születés páros küzdelmének vagyunk itt is tanúi, mint a Nagyon fáj soraiban: „A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő. / Páros kínt enyhíthet alázat." A rettenet tovább fokozódik, mint a „szüntelen" határozó mutatja, állandósul, a lírai hős tehetetlenül szenvedi el a vele történteket, először csak a harmadik sorban védekezik a magzat a tengerrel szemben, mely szinte szörnyként, „mint óriási tarajos gyikok csordája" jelenik meg számára. A védekezés mozzanata érzékelhető a két utolsó sorban is („én küzdöttem vele, / elfeledtem, hogy mit sem ér az ember élete"): a haláltól való félelem segíti az élethez a magzatot. Ez ugyanaz a mozzanat, mely a felnőttnek a felismerés pillanatát jelenti, mint a Modem szonettben: „Életben tart a halálfélelem. / (E nehéz percben ismerek magamra.)" Ezek az első ösztönös „eszmélés" percei. A vers utolsó két sora pedig a folyamat végét, a megszületés pillanatát sugallja a magzat „nézőpontjából": Úsztam, vagy úsztam volna, ám ugy értem partot ott, hogy vert a hullám s végiil egy hatalmas kidobolt A küzdelem folytatódik, de hiábavaló, hogy végül a megújuló szenvedések árán a természet, a „törvény" győzedelmeskedjék, s megszülessék, világra jöjjön a magzat: egy zárt, harmonikus, derűs világból egy tág, ismeretlen világba kerül, ezt érezteti már maga az utolsó ige, de még inkább a hozzákapcsolódó igekötő irányultsága („/adobott"). A tenger és a part motívuma az ez idő tájt írt versekben gyakran szerepel, s a fentebb értelmezetthez hasonló jelentésben. A Csak most című versben az új világba tartó költő így ír: „Elenyésztek a régi partok, / nem ődöngök zajuk-bajukban: / az