Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

FEJTŐ FERENC: Levélesszé József Attiláról

LEVÉLESSZÉ JÓZSEF ATTILÁRÓL ty t/édves barátaim! Végtelenül sajnálom, hogy nem tehettem eleget a megtisztelő hívásnak, hogy mint József Attila barátai közül az egyik utolsó, talán legutolsó túlélő, résztvegyek a művének szentelt ülésszakon. Tasi József arra kért, hogy legalább levél formájában írjam meg „mit jelentett számomra József Attila, azóta, hogy először hallottam róla, majd barátja és munkatársa lettem és egészen mindmáig". Hát megpróbálom. De megvallom, nehezemre esik József Attiláról írnom, bár alig van nap, hogy versei közül legalább egyet fel ne olvassak a feleségemnek. Mondhatnám, hogy József Attila elvesztését mai napig sem hevertem ki. Életem egyik legnagyobb megrendülése volt, amikor 1937. december 3-a éjjelén Ignotus Pál telefonhívása ébresztett föl: Attila megölte magát. Tudtam, hogy beteg, súlyos beteg, hiszen egy nappal azelőtt, december másodikán látogattuk meg Szárszón Hatvány Bertalan, Ignotus Pál, Remenyik Zsiga és Bak Róbert, meg én. Rendkívül nyomott állapotban találtuk, lehorgasztott fejjel, reménytelen szemekkel. Elmondtam neki, hogy a Szép Szó csehszlovákiai körútján, amelyre neki is el kellett volna jönnie, de állapota nem engedte, ahol csak jártunk, Komáromban, Pozsonyban, Prágában, ő volt, az ő költészete volt irodalmi estéink központja, hogy minden felolvasott versét felállva tapsolta az egybegyűlt felvidéki fiatalság. Csóválta a fejét: ne akarj te engem vigasztalni. Tudod, hogy Cserépfalvi alig 300 példányt adott el a könyvemből. Nem kellek én senkinek. - Nem tudtuk felvidítani. Mikor beesteledett és távozásra került a sor, esdekelni kezdett, hogy vigyük magunkkal Pestre, nem szeret ott maradni. Mutattuk neki, hogy ahányan vagyunk, már csak igen összeszorulva, egymás hegyén-hátán férünk el Hatvány Bertalan kis kocsijában. Megígértük, hogy a következő vasárnap megint kijövünk hozzá Bercivel és akkor lesz hely a kocsiban. Belenyugodott. A hát előtt megállt és nézte, hogy beszorulunk az autóba. Hogy lehet valaha is elfelejteni azt a tekintetet, amit akkor ránk vetett és aztán, amikor búcsúintésre emelte a karját és lehajlott a feje. Ámde József Attilát, amióta ismertem, gyakran láttam így, vagyis 1932-ben, de főleg 1933 után, amikor szomszédok lettünk, ő a Korong utca 6. szám alatt, én pedig feleségemmel, börtönből szabadulásom után, a szomszédságában, a Limanova tér 20. szám alatt béreltem lakást. Minden nap találkoztunk akkor, és többször találtam, napokon át tartó, súlyos levertségben.