Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

V. Elágazások - Kovalovszky Márta: Öcsike kultuszt űz

hozzá; a komorságát, szorongató elragadtatottságát vidámabb, vagy legalábbis közömbösebb, bugyborékoló, szöveg nélküli „énekléssel", keményen zengő zihálását fojtott mormolással kísérte ez a hang: a zárt koporsóból szűrődött ki. Körülbelül akkor, amikor a kétféle „ének" a csúcspontra érve szinkronba került, a koporsófedél alól egy lábszárcsont nyúlt ki, amely alaposan elpüfólte a közelében fekvő piros és vastagon bepuderozott rongyszívet. Ettől kezdve a feszültség íve gyorsan és meredeken hullt alá, a hang elhalkult, a szöveg mormolásba fúlt, a végső csendben már csak a leülepedő porszemek játéka a sárga fénynyalábokban, az tűnt elevennek. Aki az órájára nézett akkor, megállapíthatta, hogy az előadás kb. húsz percig tartott. Most, visszagondolva azt is meg kell állapítani, hogy a hangból és mozgásból álló „anyag" elemei kibogozhatatlanul fonódtak egységbe, és hogy ez az egység pontosan töltötte ki az időtartamot; tudatos tervezés és kötetlen rögtönzés között nem valami tétovázás, hanem egy jól működő belső mérték teremtette meg az arányt. Minden látszólagos lazasága és esetlegessége ellenére kerek és zárt kompozíció volt. Végül elült a por, felgyulladtak a lámpák, a koporsóból kikecmergett a vidám tetszhalott és végre megszabadulhatott a villanykörtéktől, saját lábára állhatott a kaftános alak: a dolog mégsem ért véget. Akár egy zenemű elhangzása után a csendben továbbzengő belső visszhang, itt is folytatódott, tovább úszott a levegőben a legjátszódott történések meghatározó, sűrű, szinte mágneses füstje (képletes füst persze), és ebben rá kellett ismerni megint - mint többnyire a performance-ek esetében - a kultuszok atmoszférájára. Persze, hallom a kérdést, lehetséges-e egyáltalán a félig vicces, félig morbid és zagyva mormogásokkal meg kiáltozással (METAFODRASZ!) tarkított produkciót a kultuszokhoz hasonlítani? Sietek megnyugtatni mindenkit, Öcsiké meg sem próbálná; a fekete kaftános alak Fe Lugossy László - azonban nem tiltakozna. Magam mindenesetre azt gondolom, hogy ha mögéje nézünk a felszínen megjelenő szentségtörő, profán és képtelen produkciónak, a kultuszokból ismert részleteket - tárgyakat és cselekedeteket egyaránt - megfigyelhetünk. A legfontosabb ezek közül a koporsóknak, illetve a széken ülő, „éneklő" figurának a jelenléte. A koporsó, amely eredetileg célszerű tárgy, szimbolikus jelentést is hordoz: formája, aránya az emberi testre utal; a halott, a halál jelképe. A temetési szertartásokban valóságosan és képletesen is a koporsó áll a középpontban: az elhunyt az, akiért a szertartás megtörténik, annak valamennyi mozzanata valamiképpen őrá vonatkozik. Itt is ez történt, az öt sírláda az előadók és a közönség - más szóval a szertartást végzők és az abban gondolataik, érzéseik által résztvevők - között, a performance középpontjában helyezkedett el. Távolabbról kapcsolódik ide két mozzanat: a fény funkciója és a zárt koporsóból megszólaló, vidám, ritmikus, bugyborékoló dúdolás. A fény, mely mécsesek vagy kandeláberek formájában az emlékezés lángját és a lélek továbbélését jelképezi a halotti kultuszban, itt magukból a koporsókból tör elő a tetejükre vágott kerek nyílásokból; hátborzongatóan játékos asszociációkra adva alkalmat. A zárt koporsóból a ritmikus szövegre adott dallamos válasz - bármilyen képtelennek tűnik itt -, ismert eleme a népi halotti kultuszoknak, ha más formában is: a siratóasszony dallamos szövegében halott és gyászoló felelget egy-