Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

V. Elágazások - Gerő András: A második parancsolat és a magyarok istene

Miklós lett. (Az már a bontakozó szabadelvüség és historizálás egyvelegének tudható be, hogy Zrínyi horvát létére lett magyar hós, s képmásainak zömét német piktorok festették meg.) Zrínyi alakja tartást, méltóságot sugárzott, s azt szimbolizálta, hogy a magyarság és Isten ügye egy és ugyanaz. Szerencsésen, jó érzékkel feltalált hős volt, hiszen mondandójával éppen azt erősítette, amire a polgári értékekre rányitó nemzetteremtésnek a legnagyobb szüksége volt. Zrínyi igazsága magyar igazság és isteni igazság volt. Halála keresztényi és magyar mártíriummá magasztosulhatott. Alakja - gyengülő erővel - tovább élt. A két világháború közti magyar hadsereg is fenntartotta közéleti kultuszát, s napjainkig - leginkább a honvédség keretei között - fellelhető (laktanyanevek, laktanyaszobrok, katonai főiskola). 1848/49 szimbolikája nem tagadta ugyan meg a reformkori előképet, de nem is tudott vele sokat kezdeni; hiszen célja nem a mártírium, hanem a siker volt. S mivel nem volt egyszerű dolog a sikeres nemzeti önkiteljesítésre előképet találni, ezért 1848/49 rögtön és azonnal önmagát kezdte szakralizálni: már utaltam Petőfire, a Nemzeti dalra. De Kossuth 1848. július 11-i, híres képviselőházi beszédében a magyarság áldozatvállalását isteni rangra emeli, hiszen - biblikus szófordulattal élve - akár a „poklok kapui"-val szemben is elégségesnek tartja. S ha megnézzük a honvédzászlókat, akkor jó néhányukon belehímezve fellelhetjük a magyar koronával ékesített nőalakot, aki gyermeket tart kezében. A magyarított MáriaKrisztus-szimbólum arra utal, hogy a magyar ügy az isteni ügy. Természetszerűleg a politikai főszereplő személyének, Kossuth Lajosnak is kezd kialakulni a kultusza. Sokan a krisztusi feltámadást látják bele, amikor azt terjesztik: Kossuth tulajdonképpen Rákóczi. De a maga konkrétságában is kitüremkedik Kossuth biblikus nagysággá emelése, amikor a debreceni kapuőr a város kapuját átlépő Kossuth foglalkozását emigyen regisztrálja: a magyarok Mózese. 1848/49 önmitologizálásának erejét nem csökkentette, hanem növelte a leveretés ténye, a magyar történelemben tragikusan ismétlődő mártíromság mozzanata. A nemzet azonosult önmagával, igazságával, s ezt az azonosulást nem élhette meg sikerként. (Ami után bizonnyal a demitologizálás következett volna). A demitologizálók lehetetlen, őrlődő, megroppanó szerepbe kerültek (Széchenyi). A leveretés, majd később a kompromisszumos megoldás érzelmi kielégítetlensége 1848/49-et végképp szakralizálta. (A kompromisszumnak nem lehetett kultusza: lásd Deák szakralizálásának hiányát.) A szentté tételhez a századvég, századelő előképet is gyártott. A kurucok s Rákóczi piedesztálra emelésével itt már tudatos s nem a helyzet adta ösztönös törekvésről volt szó, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az egész folyamat személyhez is köthető (Thaly Kálmán), és kétséget kizáróan bizonyítható, hogy Thaly hamisított kuruc versekkel, forrásokkal igyekezett históriai szenteket faragni. Halála után Kossuth is a „faragott képmások" sorát gyarapította. Magyarországon tán máig neki van a legtöbb szobra, s mindegyik ábrázolása valahol 1848/49-hez kötődik. Kikezdhető, de nem megkérdőjelezhető tekintély lett ő. S persze sorra-rendre szaporodtak a reformkor, azaz inkább