Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

V. Elágazások - Gerő András: A második parancsolat és a magyarok istene

szabja az idő síkját, úgy az igény leképeződése a szinteket. A szintek miután Isten szekularizálódik - igencsak világiak, s leghatározottabban a közéletet, a közgondolkodást jelentik; az állami reprezentációtól a családig, a családi nevelésig húzódnak. Az is magától értetődő, hogy a különböző szinteken különféle formákban fejeződhet ki a hasonló lényeg. Az állam hajlamos zenében (himnusz), színben (nemzeti trikolór), címerben, államformában identifikálni önmagát. A család - sőt az egyén - ezt nehezebben teheti meg, tehát ő inkább az istenné lett nemzet verbális értékeire lesz nyitott. S persze a közbülső, közéleti szint az, amelyik leginkább megpróbálja egyesíteni a személyreszabottság és az elvont kollektívum eltérő jegyeit, s igyekszik mind szó-, mind szimbolika-, mind kultúrteremtésben fogódzókat nyújtani a nemzeti lényegú Istenhez. így tehát ahhoz, hogy a legközelebb jussunk a magyarok istene lényegéhez, leginkább az időnként amorf, ámde mégis létező közéleti síkot érdemes szemügyre vennünk. Annál is inkább, mert egyaránt képes arra, hogy sűrítse a nagy állami-politikai szakralizáció és az egyéni önkifejezés igényét. Isten magyarrá tétele, az univerzális Isten „honosítása" és ezáltal Isten és a magyarság egyneműsítése hosszú folyamat eredménye s önmagában is részletes tanulmányozásra érdemes. Ezúttal csak durva kontúrok megrajzolására nyílik lehetőség, s épp ezért a kép bizonnyal finomítható, árnyalható. A kiindulópont talán 1823, a Himnusz. Míg a nemzeti imádsággá vált vers elején Istent csupán kérte a költő arra, hogy vegye pártfogásba a magyarságot, a záró versszak már kifejezetten felszólítja őt erre. Kölcseynek az ad erkölcsi alapot a felszólítás, követelés megfogalmazására, hogy bizonyítja: a magyarság sok-sok szenvedéssel megváltotta bűneit, múltját s jövendőjét. Ezért - mivelhogy rászolgált - megilleti őt Isten pártfogása; szempontunkból nézve az, hogy a magyarok oldalára álljon. Istennnek ez már-már kötelessége, s noha a költő egyértelműen nem tekinti Istent a nemzettel egyneműnek, felszólításával az isteni eredetű erkölcs s história nevében megfogalmazza a különös isteni kegyelemre szóló igényét. Úgy is mondhatnám, hogy közvetlen, számonkérő kapcsolatot létesít Isten és a magyarság között. A másik nemzeti imádság, Vörösmarty Szózata sem lépi át ezt a különleges viszonyt kívánó keretet. Petőfi a tőle megszokott nyerseséggel már állítja: van a magyaroknak Istene. Igaz, nem világítja meg részletesen azt, hogy különleges viszony helyett miért is számít Isten birtoklására. Talán csak egy magyarázat lehetséges - s ez a későbbiekben fontossá is válik -, hogy a magyarság addig csupán szenvedett bűnei miatt, de most (1848) már az isteni igazságosság földi letéteményesévé vált. A nemzet a szabadsággal azonosul, s harca már nem passzív szenvedés, hanem az isteni méltányosság, igazságosság valóra váltója. Többről van szó tehát, mint addig, s a történelmi pillanat már a nemzeti lényeggel azonos Istent akarja. Valószínűleg ez lehet a döntő különbség a különleges pártfogás és a nemzeti lényeggel azonosult Isten-állítás között: míg az előző a többé-kevésbé passzív elszenvedettség s a szent akaratok meghurcolása, sárba tiprása alapján gondolkodik, addig az utóbbi már az isteni szándék aktív