Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

V. Elágazások - Gerő András: A második parancsolat és a magyarok istene

valóra váltójának látja a nemzetet, s ezért - saját logikájában - joggal említi fel az azonosulást. A magyar történelem úgy alakult, hogy a nemzet nagy sorsfordítóinak sikere vagy kudarca egyre kevésbé múlt a magyarságon; nagyobb erők, erősebb akaratok diktálták. Felerősödött tehát a már Kölcseytől is származtatható megszenvedettség, kiszolgáltatottság motívuma, s természetesen az is, hogy a bűn és a büntetés - a nemzet hite szerint - nem áll arányban egymással. Trianon sokkja pedig azt jelentette, hogy már nemcsak a nemzet, hanem a haza, az állam is megkérdőjeleződött. A reformkori ihletettségű nemzethalál-víziót kezdte felváltani az ország, illetve a nemzet által lakott ország, a haza halálának érzete. Ha tehát a reformkor a nemzetet ajánlotta Isten kegyelmébe, vagyis a nemzet és Isten között teremtett speciális viszonyt, akkor ez a későbbiekben behelyettesíthetővé vált; a nemzet helyébe a vele rokon értelmű Magyarország fogalom lépett, így nem meglepő, hogy míg például a reformkor pusztán egy nőalakban személyesítette meg Hungáriát (gondoljunk csak az 1840-es évek festészetének ábrázolására), addig a Trianon utáni világkép már hajlott arra, hogy Magyarország és Szűz Mária között közvetlen kapcsolatot létesítsen. S ha Magyarország a Regnum Marianum, akkor lényegében nincs másról szó, mint Magyarország szakralizálásáról, arról, hogy Isten különös kegyelme Márián keresztül emeli be a hazát az isteni vonzáskörbe. Az ország, a haza, a nemzet és Isten együttesét, a magyarok istenének „új" (inkább ezt mondanám: Trianon miatt továbbértelmezett) egységét a Horthy-kor pályázat útján kialakult imádsága fejezte ki, mely ténylegesen szinte logikai láncba rendezte az egymásra vetülő fogalmakat: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában". Bármily durva kontúrokkal rendelkezik is a fenti okfejtés, három tényezőt világossá tesz. Először: a múlt századi polgárosodás belső igénye hívta elő a „magyarok istene" megteremtésének szándékát. Másodszor: akkor a magyarok istene a polgári értelemben vett nemzettel vált azonossá, vagy legalábbis a nemzet lett központi rendező elve. Harmadszor: a XX. századra - főként a nemzeti és állami veszélyeztetettség érzésének okán - lényegi belső megújulás nélkül a nemzet-ország-haza-Isten együttesében értelmezve a fogalmi kör a maga teljes szakralizálódásában továbböröklődött. Csak a legnegatívabb minősítés illethette azt, aki kritikával mert szólni bármely eleméről vagy a fogalomkör egészéről. Ha a közéletben bárki is a megszólalás minimális konszenzusos szintjén kívánt mozogni, akkor respektust kellett tanúsítania a „magyarok istene" iránt. Kulturális normává lett az, ami okadatolható belső fejlődés eredményeképpen jött létre. S mint működő norma, szint szakralizáit jelenség kemény határokat is szabott a gondolkodás, a gondolatok számára. (A faragott képmás) Ha igaz is, hogy a szekularizált isteni lényeg a nemzettel vált azonossá, akkor megjelent - meg kellett jelennie annak, amit nyugodtan nevezhetünk a második parancsolattal szembeni kihívásnak: elemi erővel jelentkezett a nemzeti mitológia megteremtésének igénye.