Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)
III. Esettanulmányok: XX század - Szerdahelyi Zoltán: Egy élő kultusz nyomában (Megjegyzések Hajnóczy Péter írói utóéletéhez)
nemzeti identitás fenyegetettségének magánéletbeli megfelelőjeként megszokottnak, természetesnek, sőt példának tartja az önpusztítást (a deviancia valamilyen formáját vagy az öngyilkosságot). A kultikus szerepjátékokhoz sorolható még a nevéből következő visszaszármaztatás a Martinovics-szervezkedés vértanújára, Hajnóczy Józsefre s ennek a művek kapcsán már említett énerősítő vonatkozásrendszere. A Hajnóczy Józsefre visszautaló név és eszmekultuszhoz való ragaszkodás meghökkentő lehet, ha meggondoljuk, hogy az író tudta: családjának neve magyarosított német név s ilyenformán származásilag közvetlenül igazolható köze a történelmi példaképhez nem lehet. (A névkultusz - Hajnóczy özvegyének, Végh Ágnesnek és másoknak elmondása alapján - annyiban kötődik csupán a jakobinus őshöz, amennyiben édesapja az egykori magyarosítás során - anyai ágon - egy valóban létező Hajnóczy-szálat tudott bizonyítani.) A fentiek fényében további tényfeltáró munkát igényel még annak eldöntése is, hogy az írót mily szándék vezérelte keresztnevénél a Péter előnyben részesítésében - a személyi igazolványában szintén szereplő Bélával szemben. Csak ízlésbeli különbségek vagy egyéb, mélyebb indokok (például az apja - névszerint dr. Hajnóczy Béla - személyétől való függetlenülés) állnak e lépése mögött is? Hajnóczy Péter másik - az önkultusz irányába ható - viselkedésbeli megnyilvánulása az író-zseni, a nagy író allűrjeit felhasználó modorában ragadható meg. O ugyanis, tudatosan játszva rá mind a személyében megtestesülő önelveszejtés nimbuszára mind tehetségének művész-berkekben általános elismertségére, szándékosan megkövetelt magának bizonyos túlzottnak tűnő respektust (vagy legalábbis különcségeinek tiszteletben tartását). Legendák - tényszerűségében igazolható legendák! szólnak az író rendszeresen ismétlődő felbukkanásának rituáléjáról bizonyos szerkesztőségekben, ismét mások azokról az - átlagos körülmények között legalábbis udvariatlanságszámba menő - kívánságairól, melyekkel nemegyszer idősebb és nevesebb pályatársait is megközelítette. Azokról a művész-kollégáról, akiknek munkásságával kapcsolatban jó szó ritkán hagyta el a száját (ugyanakkor a maga számára természetesen elvárta az elismerést). A sok közül utolsóként kiemelt viselkedési jellemző ahhoz az író által többször is kifejtett különbségtételhez kapcsolódik, ahogyan a köszönéstől a legkülönbözőbb gesztusokig oly feltűnően másként bánt a kétféle nem képviselőivel: a hölgyekben általában máig a szeretni-félteni való férfi képzetét hagyva, míg az urakban gyakorta ennek az ellenkezőjét. Megállapítható tehát, hogy mindezen látszólag lényegtelen viselkedésbeli jellemzők - a kinyilvánított szándékosság, a rendszer-jelleg, az ismétlődés s a művekből kiolvasható hasonló törekvések okán - mindenképpen bírnak egyfajta kultuszképződést indukáló hatással. (Mindezek - külső alátámasztására 1. Kálmán C. György tanulmányát 7 , amely hangsúlyozza a személykép s a szerzői mitológia (image) jelentőségét századunk művészetében, majd hazai példaként megemlíti: „A 'megcsinált figurák' között van olyan, aki a fiktív költői énhez közelít (Füst Milán kora fiatalságától aggastyán volt); más személyképek hitelesítik, támogatják, érdekessé teszik a szöveget (gondoljunk Berda Józsefre, Hajnóczy Péterre). [..-.] Ez fel-
