Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

III. Esettanulmányok: XX század - Tverdota György: A nekro-logika (József Attila halotti búcsúztatói)

le. Shakespeare Julius Caesarba a gyásznak ezt a történelemformáló erejét Antonius halotti búcsúztatójában örökké emlékezetesen állítja elénk. Antonius, szigorúan tartva magát a nekrológ műfaji előírásaihoz, megteszi azt a lépést, amely a halotti beszédet dicsérő és gáncsoló beszéddé alakítja át. Dicsérettel a halottat, Julius Caesart illeti. Noha szónoklatát azzal kezdi: „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni", a sírbeszéd egyik alkotóeleme, a laudáció, épp eléggé tág teret nyújt számára a halott felmagasztalására. E felmagasztalás révén Antonius a közvélemény megfordítására törekszik. A népet a merénylet áldozatául esett államférfi pártjára akarja állítani. Az igazi demagóg fogással, Caesar végrendeletének felolvasásával itt nem kell foglalkoznunk, elég, ha a beszéd ezt megelőző részére emlékeztetünk, amely bőven ontja a halottat dicsérő tényeket és értékítéleteket: „Barátom volt ő, hozzám hű s igaz... Rómába ő sok foglyokat hozott; / Váltságuk a közkincstárt gazdagítá... Szegény ha jajdult, Caesar sírt vele'" stb. A nekrológ műfaji kereteibe azonban erőltetés nélkül belefér a vádbeszéd is. Egyebek között a lamentáció, a halott fölötti sajnálkozás kínál alkalmat a meggyilkolt politikus haláláért felelős személyek tetemrehívására. Antonius megmutatja hallgatóságának Caesar véres, tőröktől átlyuggatott palástját, az alábbi kommentárral: „Ha van könyütök, most ontsátok el. / Ezen palástot mind ösméritek... Nézzétek, itt járt Cassius vasa, / S mily rést csinált a fondor Casca itt; Ehelyt a kedvelt Brutus döfte át" stb. Az antikvitás történeti irodalma a közvélemény formálódásának mindig sokkal összetettebb folyamatait hagyományosan a hadvezérek buzdító szónoklatainak, államférfiak által elmondott nagyhatású fiktív beszédeknek a formájában jelenítette meg. A Julius Caesar idézett jelenete a sűrítésnek, a képszerű megjelenítésnek ugyanezzel az eljárásával él, s azt sugallja, hogy egyetlen nekrológ is óriási szerepet játszhat egy nemzet vagy egy kultúra történetének valamely fordulópontján. A nagy fordulatok ilyen egyedi okból történő levezetése mai történeti tudatunkkal összeegyeztethetetlen. Mindazonáltal a közvéleményalakítás közvetlen, verbális (szóbeli vagy írásbeli) módjának hatékonyságát ma sem vonhatjuk kétségbe. S ilyen értelemben Antonius beszéde éles fényt vet arra a szerepre, amelyet a nekrológok a József Attila-kultusz kialakításában betöltöttek. Ezek is túlnőttek az alkalom megkövetelte szertartásos eseményen, túlnőttek a reprezentáció feladatának teljesítésén. Kifejezésre jutott bennük egy eladdig halkan, szűk körben hangoztatott vélemény József Attila költői nagyságáról. A gyászbeszédek tartói fordulatot idéztek elő a költő recepciójában. Természetesen Ignotus Pál és Mónus Illés szárszói búcsúztatói nem jártak a Menenius Agrippa meséjéhez hasonló következményekkel. Az átalakulás bizonyos értelemben fordítva játszódott le: a nekrológ megismert alkotóelemei szervesen épültek bele, anélkül, hogy eredeti jellegüket elveszítették volna, a József Attila-irodalom termésébe. A fordulatot tehát nem két, hanem többszáz nekrológ hajtotta végre. Azt a több száz írást, amelyek a József Attila-recepció első szakaszában, tehát 1937 decembere és 1945 között születtek, nem lenne indokolt