Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

III. Esettanulmányok: XX század - Tverdota György: A nekro-logika (József Attila halotti búcsúztatói)

egyaránt nekrológnak nevezni. Ez a megjelölés, tágabb értelemben, azokra a sajtóközleményekre alkalmazható, amelyek a költő halálára reagálnak, a gyászesettel időben közelebbi vagy távolabbi módon, de ok-okozati kapcsolatban vannak. De ezek sem felelnek meg mindig a műfaji kritériumoknak. „Most csak nekrológot lehet róla írni, ezt a szomorú műfajt, amely az ő esetében diabolikus tréfaként hat." - olvassuk Pálóczi-Horváth György nekrológjában. Az az írás, amelyre a szerző mint nekrológra hivatkozik, igazából nem tekinthető annak: „Neve, öklömnyi betűkkel az asztalon heverő újság első oldalán, keserűséget és önvádat ébreszt."

13 Az Est cikkéről van szó, amelyből a főváros közönsége először szerzett tudomást a költő öngyilkosságáról. Ebben a tudósításban, mint annyi más ezt követő rövidebb-hosszabb hírben, csak nyomokban fedezhetjük föl azokat az ismérveket, amelyeket fentebb Ignotus Pál vagy Mónus Illés beszédeiből kiemeltünk. Amikor azonban Szalatnai Rezső egy hónap múltán szemlét tart az időközben megszaporodott József Attila-irodalom termékein, az általunk vizsgált változatnak már gazdag repertoárja áll rendelkezésére: „A folyóiratok vallomásai, nekrológjai, értékelő cikkei, búcsúztató versei, mint egy hangosan jajongó magyar tetemrehívás, körülveszik a vigasztalan olvasót." Válasszunk ki közülük egyet, amely az elemzés céljaira a legmegfelelőbb: „A Nyugat még decemberi számában hozott rövid nekrológot. Ilylyés Gyula tollából, melyben a gyász csak az embert siratta."

14 Illyés említett cikkéből nem hiányzik a megindítás mozzanata, amely a gyógyíthatatlan betegség feltételezésére épül, s ezen az alapon nevezi a költőt „rendkívüli, a fájdalom legmagasabb csúcsaira jutott léleknek". Jelen van a laudáció: „Rendkívülit adott eddig is. Mindezt a korai, ifjú halál fényében még tisztábban látjuk. Most láthatjuk majd, hogy mindig milyen meredélyen járt. Vibráló, nyugtalan műve hirtelen kerek egész lett, a halál zománca, mely szivárványló burkot von köréje, egységesnek mutatja, minden darabot a helyére tesz benne s mindent világosan kiemel. Mennyi érték, - mondjuk majd, mikor az egészet számbavesszük, amikor majd a költőt is el tudjuk siratni." A lamentáció mozzanata igen érzékletesen jut kifejezésre: „Félóráig csak álltam az ablaknak dőlve, a végén vettem észre, hogy a könny végigfolyt az arcomon." A képviselet kérdése az elsiratás keretében negative fogalmazódik meg: „Még el se hittem, egész valómmal még meg sem érthettem, s máris képviselnem kellene a gyászt [...] Nem az irodalom gyászát fejezhetem ki, nem egy folyóiratét, hanem csak az enyémet." Végül a consolatio, az Ignotus Pál és Mónus Illés sírbeszédéhez hasonlóan, itt is tagadólagos: „Hozzátehetném most, hogy művei révén lelke sohasem fog meghalni. De ez sem vigasz." • A nekrológ-szerű vonások azonban nem merítik ki Illyés mondanivalóját. A gyász kifejezése révén, de ezen túl még valmi más is megfogalmazódik nekrológjában. A kortárs irodalmi közvélemény számára nem volt ismeretlen kettejük ifjúkori barátsága, ezt követő rivalizálásuk, elvi ellentéteik és személyi konfliktusuk. Mindez fokozta a kíváncsiságot az olvasókban: ezek után hogyan búcsúzik a bar át-vetélytárs a halottól? A cikk frappáns választ ad az olvasói kérdésre: megtörténik benne a kiengesztelés, hitelesen és emelt fővel. Kitűnik, hogy a két költő békében vált el, mi-