Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

III. Esettanulmányok: XX század - Tverdota György: A nekro-logika (József Attila halotti búcsúztatói)

nek fájdalmait és szenvedéseit gyönyörű szép szívedbe zártad. József Attila, büszkeségünk s pótolhatatlan veszteségünk, pihenj békében." A sírbeszédek retorikájának újabb lényegi eleme a lamentáció, azaz a halál fölötti panasz, amelyet a prédikátor, a szónok általában az összegyűlt gyászolók, esetleg a magyar nemzet vagy a haza (vagy bármely más tágabb közösség) szájába ad. Vagy pedig az orátor elmondja, kinek a nevében búcsúzik ő maga, kinek a nevében siratja el a halottat. A halál fölötti panasz sűrűn átszövi a két sírbeszédet, ezért itt megelégedhetünk az utóbbi vonatkozás közelebbi szemléltetésével. Kik tekintik tehát József Attilát saját halottjuknak? „A folyóirat, az írói kör, az emberi közösség, melynek képviseletében Hozzád szólok, Tőled kapta nevét; az igyekezet, melyet erőnktől telhetően szolgálunk, a Te ragyogásodtól kapta rangját és szépségét" - húzza meg Ignotus Pál a szűkebb kört, a közösen szerkesztett Szép Szó munkatársi gárdáját kerítve vele körül, de aztán kitágítja az örökösök listáját: „de ami Belőled megmarad, az nem a mienk, hanem minden magyar nyelven eszmélő emberé." Mónus Illés hasonló módszerrel dolgozik: „Elhoztam Hozzád, József Attila, a Népszava és az egész magyar munkásosztály szeretetét, háláját és gyászát." Majd pedig ő is a tágítás műveletéhez folyamodik: „A munkásság nem felejti el a szegények költőjét, [...] a magyar költészetnek s a világ szocialista költészetének büszkeségét." A laudációnak és a lamentációnak fontos funkciója az is, hogy a gyászolókban kiteljesítse, elmélyítse a veszteség érzését. A szónoklat rendeltetése azonban általában nem az, hogy a hallgatóság a felfokozott keserűség érzésével távozzék a temetésről, hanem a megindítás eszközeit épp a bánat csillapítása érdekében használja fel. A sírbeszédnek ezt az elemét nevezzük consolatiónak. A vigasztalás az évezredek során virtuóz művészetté csiszolódott. A halotti beszédekbe foglalt consolatio a hathatós vigasztalás, amint erre Kecskeméti Gábor is figyelmeztet, a meggyőző laudáció függvénye. A gyászolókat arról kell meggyőzni, hogy a halottnak csak a teste halt meg, földi halála új, mennyei élet kezdete. Márpedig a halhatatlanságot csak ragyogó erényekkel, kiemelkedő teljesítményekkel lehet kiérdemelni. A szónok azonban a feltételek megléte esetében is elveheti a vigaszt a hallgatóságtól. Erre leginkább a túl korán érkezett halál vagy az életből való távozás erőszakos vagy különlegesen fájdalmas módja jogosítja őt föl. Ez történt József Attila esetében. Ignotus Pál beszédében vigasztalhatatlannak mutatja önmagát, és mások vigasztalására sem vállalkozik: „Mi nem tudunk belenyugodni, de Te nyugodjál békében." Mónus Illés hasonlóképpen: „József Attila, büszkeségünk s pótolhatatlan veszteségünk, pihenj békében." A megindítás és vigasztalás egészséges aránya tehát a szárszói sírnál megbillen, a nekrológok feszültséget teremtenek, de nem oldják fel azt. A sírbeszéd alkotóelemeinek különválasztása és azonosítása nem önmagában véve fontos, hanem azért, mert - mint bevezető fejtegetéseinkben erről szóltunk - az itt uralkodó beszédforma mozzanatait a korai József Attila-recepció egészében felismerhetjük, immár mint egy gondolkodásmód sajátos vonásait. Mint tudjuk, a nekrológ a történelem menetébe is alakítólag szólhat be-