Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)
I. Kultusz és múzeum - Praznovszky Mihály: Az irodalmi emlékhely mint a kultusz egyik intézménye vagy szentélye
Praznovszky Mihály AZ IRODALMI EMLÉKHELY MINT A KULTUSZ EGYIK INTÉZMÉNYE VAGY SZENTÉLYE A konferencia programjában az irodalmi muzeológia kérdések során más előadók érintik még az e vonatkozású kultusz-képződés és gyakorlat sajátos elemeit: szó lesz a muzeológusról azaz a papról, a műtárgyról azaz ereklyéről s talán magukról a hívőkről, azaz a látogatókról is, illetve azok egy speciális csoportjáról. Tekintve, hogy némiképp átfogóan kívánok szólni az irodalmi emlékházakról - nem csupán a múzeumokról és a kiállításokról! - nekem is óhatatlanul említenem kell ezeket az elemeket, mégha csak jelzésszerűen is. Abból indulok ki, amit Dávidházi Péter így fogalmazott meg s amely szerint mindenképpen ,,bele kell helyezkednünk" a kultuszban hívők világába ahhoz, hogy a „kultikus beállítódás, szertartásrend és nyelvhasználat működését megérthessük." 1 Ez a beleélés azonban rendkívül bonyolult, sok türelmet, empátiát feltételező folyamat, amelynek során a kultusz-hívőket megpróbáljuk normális embernek tekinteni, már amennyiben normálisnak tekinthető az a szakkutató, aki ezt vizsgálja. Azért tudom csak megközelítően ezt a kutatói magatartást megvalósítani, mert valahol már magam is elfogult vagyok, ami óhatatlan, hiszen az elmúlt évtizedek alatt tevőlegesen vettem részt effajta kultuszhelyek szakrális módszerű berendezésében, vagyis nem tudtam róla, hogy mit tettem. Ez a nem tudatos szakrális tevékenység egyértelműen fakad a múzeum mint intézmény hagyományos templom jellegéből, ahol az épület már külső megjelenésében is templomi hatást kelt, rituális útvonalaival, a befogadás manipulált, ideológiailag előkészített folyamatával, illetve annak irányításával eléri azt, hogy a látogató bár nem tudja, de a múzeumban „meghatározott szertartásrendet követ". 2 Az irodalmi emlékházak ilyen szempontú vizsgálata ugyancsak alkalmas arra, hogy a Dávidházi Péter által megfogalmazott hármasság közül kettőre megfeleljen. Ez a kettő: a kultusz mint szokásrend és mint nyelvhasználat. A kultusz mint beállítódás számomra még kevésbé megfogható e házak példáin, ámbár lehet, hogy a módszerek közvetve később majd erre is alkalmasak lesznek. A szokásrend elemei tisztán érvényesülnek e kérdésben is: a szentnek tekintett helyek felkeresése, ereklyék gyűjtése, szövegek áhítatos gondozása, szent idők, azaz évfordulók megünneplése, szertartáson való részvétel. A nyelvhasználat „amely olyan magasztaló kijelentésekben ölt testet, melyet sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet, mert részletes tapasztalati ellenőrzésükre nincs mód" 3 a mi esetünkben némileg leegyszerűsítve, de igen szembeszökően látható az irodalmi emlékházak kiállítási főfeliratain illetve vendégkönyvi bejegyzéseiben. A továbbiakban néhány, elsősorban 19. századi példával szeretnék élni.