Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

adatok iskolásán összegezhető végeredménye egy-egy jelentős írói pálya, hanem mindenekelőtt valamilyen kiküzdött és megszenvedett központi gondolat. S az irodalomtörténetírás kötelessége épp az, hogy az ellentmondások konkrét történelmi elemzésén át erre a vezérmotívumra, erre a gondolatra találjon rá. S Mikszáth esetében ez nem is olyan nehéz. A megtett emberi és művészi fejlődés már egymagában is vall az életműben ható mély, rejtett szándékokról. Jókai tündéri s tévesztő romantikájának bűvöletében kezdte pályáját az induló Mikszáth. S „A jó palócok", „A tót atyafiak" népi jellegű romantikáján, a karcolatok humoros „szesszenetein", anekdotikus szerkezetű közéleti szatírákon át a század elejére eljutott a „Különös házasság", „A Noszty fiú esete Tóth Marival" s „A fekete város" keményen látó, ítélni merő realizmusáig. Kevés írói pálya van, melynél a fejlődés ennyire töretlen, s ilyen méretű a közben megtett út. Mikszáthban volt erő rá, hogy folyvást, s nyugtalanul előre menjen. Mélyre ivódott előítéletek a tények meggondolkodtató konok parancsait nála sohasem tudták elhallgattatni. Életmüvének ugrásszerűen elhatárolódó nagy szakaszai nemcsak a lélek dönteni tudó vállalkozó merészségét jelzik, mutatják egyben központi mozgatóját is: az előrehajtó valóság-igényt. Igaz: ellentmondásai nem szűntek meg a megtett út során. Saját belső pőrét végleg eldönteni sosem bírta Mikszáth. Az élete végén választott horpácsi magányban benne volt ugyan a magyar Jasznaja Poljana ígérete. De míg Tolsztoj rezidenciája a tiltakozó szellem öntörvényű kis birodalma lett a cári Oroszország óriás területén, Horpács csak szimbólum, lehetőség maradt, jelképpé nem nőtt. Egy nemet mondó, dacos, elforduló magány a kis nógrádi falut az úri Magyarország térképéről nem emelte ki. Nem mintha az egyéniség lett volna ehhez súlytalan és gyenge. Fiatalsága büszke jelszavához nem vált hűtlenné a későbbi író sem. „Inkább törni, mint hajolni" — mindig ez maradt számára az éltető igény. Csak az élni elrendelt kor, a kiegyezés utáni magyar valóság