Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

EMLÉKBESZÉD MIKSZÁTH KÁLMÁN HALÁLÁNAK ÖTVENEDIK ÉVFORDULÓJÁN 1910. május 28-án délben fél egykor közölte az orvos a döbbent csendben, némán várakozó hozzátartozókkal: „Nagy rendet vágott a kaszás." Ötven éve halt meg Mikszáth Kálmán. Egy fél évszázad nagy idő önmagában is, de még nagyobb, ha forradalmi átalakulások, nagy társadalmi változások gyorsítják az évek menetét. Mikszáth kora és a mi korunk között a távolság nagyra nőtt. De az író alakja mégsem kisebbedett. Könyvei élőbbek, mint valaha is, értéküket a legszigorúbb kritikus, az idő mérte meg. S méltó helyre sorozta be őket: a klasszikusok közé. Könnyebbé vált az irodalomtörténetírás feladata. Hiszen nagy távolságokon nem hangzanak át csak a valóban messzire szóló üzenetek: a gyenge, erőtlen hangokat nyeli a messzeség. Vitázott az idő a kritika helyett is. Helyére állította fél évszázad alatt Mikszáth művészetét, s megcáfolt minden értetlen, az író igazi nagyságát felmérni nem tudó szűk értékelést. Mit kezdhetne a ma a Beöthy Zsolt-féle Mikszáth-képpel; azzal a Mikszáthtal, kit pusztuló nemesi udvarházak együttérző, méla humorú, elégikus hangú írójának kívánt feltüntetni a dzsentri-kritika? De érvényét vesztette a polgári irodalomtörténetírás fölényes, torzító értékelése is. Nem magyarázza az élő 5 3 5