Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

Jókai) annyi romantikával, szépséggel, csillogással vontak be. Igyekezett közelebbről megismerni a régebbi századokat, de csakhamar arra a tapasztalatra jutott, hogy a romantikus szépségek ott is legfeljebb egy-egy idillikus jelenetben húzódnak meg. Romantikus lelkek számára legfőbb tanácsa : „Ne nyitogassuk a történelmet!" Mikszáth történelmi regényei és elbeszélései lényegesen különböznek a Kemény Zsigmond- és Eötvös József-féle lélekelemző regényfajtától, de különböznek Jósika és Jókai aranyködbe vetített, idealizált világától is. Számára inkább csak a keret, a légkör a fontos. Nem annyira a történelmi nagyságokat állítja meséi középpontjába, mint inkább a környezetükben élő kisebb, hétköznapi embereket; ezeknek sorsán keresztül érzékelteti a kor szellemét, a politikai és társadalmi élet mozgalmait. A múlt alakjai közül is főleg a típus érdekelte, mert — úgy vélte — az áll legközelebb az olvasók tömegéhez, nem pedig a hegycsúcsokként kiemelkedő egyéniségek. Ilyeneket ő ritkán rajzolt. Mátyás király az egyetlen, de Mátyás is inkább csak központ s nem kizárólagos főalakja a korában játszó történeteknek. („A kis prímás", „A szelistyei aszszonyok"). Mikszáth történetszemlélete irodalomtörténetünknek sokáig vitatott, tisztázatlan kérdése volt. Kritikusainak többsége szerint: Mikszáthnak nem volt kellő érzéke a régi századok szellemének s hőseinek meggyőző ábrázolásához. Műveinek behatóbb elemzése és forrásainak feltárása arról győzött meg, hogy Mikszáth történelmi regényeit és elbeszéléseit is elismerés illeti. Igaz, nem tudta víziószerűen felidézni a múltat, történelmi képeinek nincsenek gazdag árnyalatai, de amennyit meséihez a múltból kiszakít, az helyes érzékről és kellő tájékozottságról tanúskodik. Nem végzett mélyreható forrástanulmányokat, beérte a főbb monográfiák ismeretével, de azokból biztos kézzel emelte ki a lényeget, és e lényegnek megfelelően alakította a mesét.