Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

Kora társadalmának két nagy osztályát ábrázolja legtöbbször s legszívesebben: a falusi népet és a süllyedő nemességet. Első nagy és döntő sikerét két kis gyűjteménnyel aratta, melyekben szülőföldje népéről mondott el édes-bús történeteket. Ezeknek az apró elbeszéléseknek, rajzoknak legfőbb jellemzőjük a balladás rövidség és tömörség; formai bravúrjuk és tartalmi változatosságuk, főleg pedig előadásuk bája, kedvessége egyszerre meghódította a közönséget. Mikszáth új utakra lépett. Üj témakört nyitott, eltérőt korábbi novellakísérleteitől, melyek szinte kizárólag a megyei élet körében mozogtak. A népet nem Mikszáth fedezte fel, de szerencsés leleménnyel, rendkívül művészi, igényes formában olyan történeteket tudott elmondani a népről, amelyek nemcsak tartalmilag érdekesek, hanem felfogásukban, érzelmi beállításukban is újak. A „tót atyafiakról" és „jó palócokról" szóló rajzaival Mikszáth mintegy hivatását találta meg. Tolla ezentúl nem a vármegye urainak krónikáját írja, hiszen azok csak eszközei az ő társadalombíráló és más társadalmat óhajtó törekvéseinek! Helye ott van a nép fiai mellett! Életüket megismerve az ő szószólójuknak kell lennie! Kétségtelen, hogy ,,A tót atyafiak" és „A jó palócok" novellái még nem jelentik a realizmus diadalát. Nagyon sok bennük a romantikus elem, az idealizált falukép. De a romantikus mesék mögött már meghúzódik egy-egy figyelmeztetés: a kultúrától távol eső falvak népének, a falusi szegénységnek elintézetlen problémái — világosság helyett tudatlanság s babonás hiedelmek! Az ártatlan Bede Annának sejtelme sincs arról, hogy kit, miért és hogyan büntet a törvény: maga akarja levezekelni halott testvére vétkét... Péri Kata aranyszínű szép haját orvosságra váltja. . . S csodának kell történnie ahhoz, hogy az apátlananyátlan Andris, a „falu gyermeke" téli fagyban egy pár csizmához jusson. . . Szerelmi történetek, féltékenységi drámák, jó és gonosz emberek tragédiái